Sziasztok.:)
Hàt megint itt. Itt az ùj rész remélem elnyeri a tetszéseteket. Tudom megint sokàra hoztam pedig màr mikor elkezdtem ìrni, de valahogy mostanàban nehezen megy az ìràs. Ki mit kapott karàcsonyra?:) bocsàssatok meg hogy rövid lett a rész megint, csak ìgy sikerült, bocsànat. Vàrom a véleményeket tovàbbra is. :)
Ìgérem sietni fogok az új résszel, és remélem a mostani is tetszeni fog nektek.
M.x
*Emily szemszöge*
Én csak egy egyszerű átlagos kislány vagyok, tele kicsi, nagy álmokkal.
Anyu mindig azt mondja hogy különleges vagyok a számára, a legnagyobb ajándék mint amit kérhetett volna az élettől.
Tudom hogy nagyon szeret engem, hogy neki az a legfontosabb hogy mindenem meglegyen, hogy én boldog legyek ezen a világon.
Nála jobb édesanyát nem is kívánhatnék. Régen mikor mindig rémálmaim voltak, ő éjelente ott volt mellettem míg meg nem nyugodtam.
Állandóan énekelt nekem, meséket mesélt.
Mióta Peter bácsi hozzánk költözött az élet maga a móka.
Régebben nem nevettem ennyit, most először sírtam a nevetéstől.
Szóval anyu mindig azt mondja hogy különleges vagyok a számára.
Azt mondja hogy ha különleges valaki, mint például én, az jó dolog és hogy ennek örüljek.
Én igazából úgy érzem hogy különc vagyok, nem különleges.
Soha nem játszok barbie babákkal, hanem inkább a zongora köti le a figyelmem így Öt évesen.
A zene megnyugtat, elragadtat.
Anya szerint a hangom is szép, hogy énekelhetnék egy templomi kórusban de én nem merek kettőnél több ember elé kiállni.
Boldog vagyok anyu,és Peter bácsival, mert végre nem kettesben vagyunk.
De valami.. valami mégis beárnyékolja a boldogságom.
Az osztály társaim mindig megkérdezik hogy hol van az apukám. Ilyenkor összeszorul a torkom és legszívesebben kiabálnék hogy azt én is tudni szeretném. Mert biztos nem a gólya hozott ahogy azt régen Peter bácsi mondta nekem. Hiányzik az édesapám.
Fura hogy nem is tudom hogy ki az, hogy néz ki milyen ember, de hiányzik.
Ilyenkor mindig elképzelem olyannak mint amilyen apát akarok magamnak.
Olyat, aki kedves,foglalkozik velem,esténként ő altat el, anyu meg a szobám ajtaján néz minket és mosolyog hogy ilyen családja van.
Bárcsak mindig velem lenne, megismerném, elmondanám neki hogy esténként elalvás előtt mindig ő rá gondolok.
Szeretném ha anyu és Peter bácsin kivül más is szeretne...de tudom hogy ez a pillanat soha nem fog eljönni.
Nem mert ez a valóság,és nem egy mese mint anilyet a velem egykorúak néznek,olvasnak.
-Peter bácsi, anyu miért nem akar elengedni a koncertre? Pedig tudja hogy ez minden álmom. Egy One Direction koncert.-kezdtem el könnyezni.
Az hogy nincs apukám, és hogy valószinűleg nem is lesz megértem, De hogy egy koncertre se mehetek el? Nem értem anyut. Miért nem enged el?
-Figyelj Emily, anyukád csak félt téged. Nem akar olyan messzire elengedni egyedül. Hiába lesznek ott tanárok, meg az osztály társaid, akkor se lesz ott hogy lásson téged.-simogatta meg az arcom. Kezdtem megérteni hogy anyu miért nem akar elengedni. De akkor eszembe jutott valami. Egy ötlet.
-Akkor gyere el velem te és akkor anyu is megfog nyugodni hogy nem leszek egyedül.-kezdtem örülni.
-Jaj Emily ha ez ilyen egyszerű lenne, de nem az. Miért fontos neked ez a koncert? Miért pont a One Direction? Annyi banda van rajtuk kivül bogaram.-fogta meg a kezem Peter.
-Mert ők mások, mindannyin. Főleg Harry. Van valami a szemében. Néztem régi képeket róla azokon úgy csillogott a szeme tele volt élettel, de most nem csillog úgy. A legtöbb képen szomorú. Megvigasztalnám hogy ne legyen az,pedig nem is tudom miért. Csak érzem. Lehet hogy felnőttek de ők megmutatták hogy mindenki örökre fiatal marad. Én is az akarok lenni.-miközben ezeket mondtam nemvis vettem észre hogy Peter bàcsinak a szeme bekönnyezett.
-Mi a baj?-kérdeztem tôle.
-Miért van ilyen érett a korodhoz képest? Olyan vagy mint az apukàd.-ölelt magàhoz.
-Mit mondtàl? Mint az apukàm? Tudod ki az apàm?-néztem fel rà. Tudja ki az apàm, mégse mondta el eddig nekem? Miért titkolják előlem?
-Emily, nem mondjuk el anyának de elviszlek egy one direction koncertre,rendben? De ezt tényleg nem mondjuk el neki jó?-szorított magához jobban. Annyira szorított magához mintha félt volna hogy elrepülök.
-Rendben, nem mondom el neki. Ez a mi titkunk marad.-mosolyogtam rà.
-Jóéjt Emily, holnap talàlkozunk és mindent megbeszélünk.-hintett egy csókot a homlokomra, mielôtt kiment volna az ajtón hàtra nézrtt a levegôben puszit küldött még utoljàra.
Talàn a nagyi is tudja hogy ki az apukàm? Anyu régen hìres modell volt, talàn van róla hìrek, képek az interneten.
Végre megtudhatom ki ô. Nem kell róla fantàziàlnom ezentúl mert tudni fogom ki az.
De anyu miért titkolja? Fél hogy aput jobban fogom szeretni mint ôt? Vagy lehet hogy azt hiszi hogy ha megtudom vele akarok majd élni?
De ettôl anyunak nem kell tartania. Mindig ô lesz szàmomra a legfontosabb személy az életemben. Mert ô hozott vilàgra. Az édesanyàm.
Azzal a tudattal aludtam el, hogy holnap de hanem is akkor de megfogom tudni ki az apukàm.
Miközben kezdett elnyomni az àlom magamban dúdoltam a forever young cìmû dalt a kedvenceimtôl.
