Második évad második fejezet.-Moments

Hát meg is jöttem :) Újra itt a helyszínen.
Tudom megint sokat késtem de probálom viszonylag jó "munkát" kiadni a kezem közül.
Ez a rész kb 3 hétig készült míg most éreztem úgy hogy tűrhető. Tudom egy "író" (ha lehet így nevezni) soha nem lehet elégedett a munkájával.
Mindig jobbnak és jobbnak kell lennie.
Hát én nem érzem azt hogy jó lennék.
Dev probálok egy közép színtű munkát mutatni nektek.
Nem tudom hogy a kővetkező rész mikor jőn de probálok sietni vele. :)
Remélem tetszeni fog ez a rész, nyugodtan megírhatjátok ha nem, nem fogok megsértődni, kritikából tanul az ember. :)
Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást.:)
               
                          M.x

*Bella szemszöge*

Hogy hol ért végett a történetem? Sz,erintem mindenki tudja. Egyedül maradtam a kisbabámmal, aki csak rám számíthat senkije nincs rajtam és a nagybátyján kivül.
Nehéz újra kezdeni az életed a megszokott térből kiszakadni.
Új arcokat megismerni, új szokásokat megtanulni.
Eleinte nagyon rossz volt. Anyámmal alig beszéltünk vacsoránál csendben ültünk egymással szemben, nem mertem a szemébe nézni.
Ugyan kinek kellene egy lány aki eleinte a testéből élt, utána pedig börtönbe került gyilkosságért?
Senkinek...ilyen egyszerű a válasz.
Lányomnak ezt nem mondhatom el. Mindig kérdezi hogy milyen voltam régen, miket csináltam.
Ilyenkor mindig azt válaszolom hogy azt amit a normális emberek. De én soha nem voltam az, és talán nem is leszek már.
Emily nagyon magának való kislány. Soha nem játszik barbie babákkal, hanem olvas. Nagyon érett gyerek, és ezt a tulajdonságot az apjától örökölte.
Sokan azt mondták Harryre hogy éretlen, de nem volt az.
Megértem hogy akkor a fia miatt nem jött utánam mert tudta hogy felelőséggel tartozik érte. Akkor ö volt vele, az a kisgyerek nem tehetett arról hogy elvesztette az édesanyját. Néha úgy érzem hogy én voltam a hibás.
Ha akkor Annie esküvőjén nem beszélek vele, akkor talán nem indult volna meg a szülés és most a kisfiával lehetne. Látná felcseperedni elkisérhetné iskolába.
De nem. Én bolond elrontottam mindent amit lehetett.

Pillanatok...emlékek. Ezek amik maradtak az akkori életemből.
Emily mindent pótol nekem. Mikor rá nézek mindig Őt látom benne. Zöldes kék szeme, göndör fürtje, mosolya a gödröcskéi.
Harryé lett a szívem örökre.
Mikor legelöször megláttam abban a pillanatban eldőlt a sorsom.
Az első csók nála a buli után.
Hogy még szeretem-e?
Ki ne szeretné őt? Főleg hogy gyermeked is van tőle.
Hiányzik, nagyon.
Már az illatát se tudom felidézni. Eleinte mindig éreztem akárhova mentem az illata mindig velem volt.
De most semmi. A hangját is csak a tv-ben hallom, vagy a rádióban.
Sokszor irigylem a rajóngokat hogy ők láthatják, megpuszilhatják őt.
Viszont olyankor ráébredek hogy miért is irigylem őket?
Nekem olyanom van tőle ami másnak nem.
Szerelmünk bizonyítéka hogy valamikor réges régen volt köztünk valami...valamk megfoghatatlan megmagyarázhatatlan valami amit sokan szerelemnek neveznek de én azt az érzést többnek mondanám.
Nem csupán szerelemnek.
-Peter szólnál Emilynek hogy ebéd?-szóltam oda bátyjámnak akivel idő kőzben kibékültünk.
Hozzánk költözött miútán elváltak a feleségével.
Barbara megcsalta, persze a gyerekeket ő kővetelte így szegény bátyjámtól nem kis gyerektartást kővetel.
Ha tudná még a gatyáját is leperelné róla.
-Mikor akarod megmutatni Harrynek a lányát?-tért ki a kérésem elől.
Sokszor felhozza ezt a témát de persze mindig ugyan ott kötünk ki. A nagy semminél.
Azt mondja hogy ő tudja hogy milyen érzés ez egy apának hogy nem láthatja a gyerekét mivel ő is ebben a cipőben van.
-Peter, azt híszem ezt már megbeszéltük. Emilynek nincs apja.-tettem pontot a téma végére.
Utálom hogy mindig itt kötünk ki.
Miért áll ennyire Harry mellett?
Nem értem. Soha nem fogom megérteni a férfiak logikáját. Főleg nem a bátyjámét.
-Egyszer Emily megfogja kérdezni hogy hol van az apukája, akkor mit fogsz neki mondani? Hogy meghalt? Vagy mi? Bella Emilynek tudnia kell hogy van apja és hol van, ki ő. Mikor megyek érte az iskolába ott ül szegényke a padon és nézi ahogy az osztály társaiért az apukájuk megy értük.
-Befejezted?-kezdtem kiakadni. Féltem.
Legeslegbelül tudom hogy igaza van, de lehet húzni az időt,nem? Vagy hülyén gondolom?
-Nem fejeztem be. A lànyod nem bolond. Szerinted nem vette màr észre hogy egyedül neveled, nem úgy mint a baràtait a szülei?
Tudja hogy valami nincs rendben de nem mondja. Okos kislàny, az èszjàràsàt az apjàtól örökölte.
Ha tudnàd Bella hogy Aaron és Emily mennyire hasonlítanak egymáshoz.
-Te találkozgatsz Harryvel a hátam mögött? Miért?-emeltem fel a hangom.
Vajon mióta tartják a kapcsolatot?
-Össze szoktam vele néha futni mikor Londonban vagyok a gyerekeknél.
-Remek..-motyogtam halkan.
Szívem mélyén megkérdezném hogy hogy van, mi újság vele, de nem merem. Még Petertől sem.
-Annyira makacs vagy hugi.-állt fel az asztaltól, és felment Emily szobájába.
Perceken belül meghallottam a hercegnőm nevetését.
-Ne csikálj Peter bácsi. Befogok pisilni. Ne. Hagyd abba.-nevetett tovább.
-Megfoztam a királylányt.-tette az asztalhoz Emilyt.
-Anyu mit főztél?-kérdezte kiváncsian csillogó szemekkel.
-A kedvencedet kincsem lasagne-t.
-Köszi anyu. Nagyon szeretlek.-állt fel a helyéről és magához ölelt.
Csak ő maradt nekem belőle. Csak ő és senkinek nem engedem hogy elvegye tőlem. Még neki sem.
Mind a hármunknak szedtem ebédet, csendben ettünk mikor Emily megszólalt.
-Anyu elmehetek az osztállyal One Direction koncertre? Már mióta elakartam menni de te soha nem engedted meg, mert azt mondtad hogy drága a jegy, de most kedvezményes csoportoknak.
Meg végre láthatnám a kedvenc énekesemet.-kuncogott az asztal alatt.

Azt hittem rosszul hallok. Ez nem lehet igaz,biztos csak álmodok. Ez egy rossz álom. Azt reméltem hogy erről már lemondott hogy elengedem egy koncertre is. Főleg oda. Hozzá hogy a közelében legyen? Nem. Ezt nem engedhetem meg.
-Na és ki a kedvenced?-kérdezte Peter.

-Harry hát ki más? Annyira jó hangja van,és a szemünk színe is ugyan olyan. -mosolygott a lányom.

Szívem megállt egy pillanatra. Harry. Harry. Azt híttem hogy elfelejthetem de nem. Nem tudom mert mindig kísérteni fog a lányom képében, újságokban tv-ben, mindenhol. 

Pedig azért mentem el onnan. Hogy ne kelljen mindig làtnom.

-Anyu akkor elmehetek?-kérdezte újra.

Második évad, elsö fejezet- Story of my life.

Sziasztok drága olvasóim! Meg is hoztam a második évad elsõ fejezetét. Fura érzés így belekezdeni az uj evadba hogy telkesen más lesz az összes karakter, de erre majd idôvel rájöttök.
Remélem meglepetéseket fogok nektek okozni.
Nem is rabolom az idôtôket tovább kellemes olvasást de kérlek bocsássatok meg hogy ilyen rövid lett a rész és hogy csak így összedobtam, de remélem tetszik majd :))
Ui: ujdonság hogy minden fejezet címe egy dal címe lesz, ami nem feltètlenül 1D :)
                        M.x

*Harry szemszôge*

5év. Ennyi év telt el amióta megszületett a fiam.
Az ô születèse teljesen megváltoztatott,felnôttè tett.
Most az egyszer tényleg azt tudom mondani hogy felnöttnek érzem magam.
Nem annak a felelötlen kölyöknek aki voltam. A fiam miatt és persze a fiuk miatt vagyok még a bandában.
Tudom ha nem énekelnék ígyis lenne elég pénzem felnevelni Aaromt,sôt még az unokáim is vígan megélnének belôle de akkor mi lenne a sok hülyülésbôl,nevetésbôl?
Cara halála után az élet kedvem is elment úgy hogy a magam 19 éves fejemre egyedül maradtam egy gyerekkel,akinek apára volt szüksége.
Édesanyám segítségével megtanultam azokat a fontos dolgokat amiket egy baba körül kell elvégezni.
Körül voltam véve családtagokkal,barátokkal, de aki a legjobban hiányzott az a személy messze volt tôlem egy másik kontinensen.
Rengetegszer lett volna rá szükségem , a szeretetére, támogatására de nem mem kaptam meg.
Éreztétek màr olyat mikor valaki hozzád tartozik de soha életedben nem láttad csak képrôl hogy a szíved szakad kettè fájdalmadban?
Én igen. Két gyermek édesapja vagyok,van egy lányom aki még csak a létezésemrôl se tud.
Bella bátyja adott róla egy képet mikor összefutottunk Londonban. Mesélt róla én pedig áhitattal figyeltem miket mesél róla. Négy éves de mindenkit lenyügöz beszédèvel,viselkedésével.
Peter szerint elvan egyedüli gyerekként az anyjâval.
Bella azóta mióta elment nem talált magának senkit,szingli csak a lányunknak szenteli az èletét.
Pedig ha tudná hogy van egy bátyja aki mindent megadna egy kistestvérért.
-Apu és szeretted anyut?-zökkentett ki fiam az elmélkedèsbôl.
Sokszor kéri hogy mesèljek neki az anyjáról.
Mindig elmondom neki hogy milyen szép volt,határozott,olyan szemèly aki mindig elérte azt amit akart.
-Szerettem ôt ,és köszönetet mondhatok neki érted.-borzoltam össze szôke haját.
Egyedül hajszínét örökölte az anyjától.
-Ne apuu... a hajamat tönkre teszed.-nevetett.
Nevetése nekem mindennél többet ér jobb mint bármelyik hang a világon.
De néha, néha mikor lefektetem aludni Aaront, bezárkozok a szobámba erôtlenül zuhanok ágyamba, és sírni kezdek.
Annyira bánom hogy akkor hagytam ôt elmenni. Hogy néztem a távolból ahogy felszáll a gépre ami messzire vitte tôlem.
Láttam az arcát, hogy legszívesebben maradt volna. Ahogy vissza nézett hogy valaki nem-e tartaná vissza hogy n utazzon el.
De en csak álltam és néztem ahogy kisetál az életembôl a szeretett nô.
Néha irigylem Zaynt. Ô boldog házasságban él Ariaval és az ikreikkel. Olyan boldogok együtt hogy szinte fáj rájuk néznem. Ilyenkor eszembe jut hogy mit vesztettem.
Bárcsak vissza tudnám csinálni a dolgokat.
Akkor éretlen kis taknyos voltam aki mindig felelôtlenül viselkedett, nem foglalkoztam a következményekkel csak mentem a saját fejem után.
Annyira fejbe rúgnám az akkori énemet.
De megtanultam nélküle élni, a szerelem nélkül mert a fiam mindent megér.
Még azt is hogy le kellett mondanom a szerelemrôl.
Kiváncsi lennék rá hogy Bella is megtanult-e nélkülem élnie?
Vajon neki is olyan nehezen ment mint nekem?  Könnyekkel,vagy könnyek nélkül felejtetett-e el engem?
-Apuu..álmos vagyok.-ült az ölembe Aaron.
-Énekelnél nekem?-nézett fel rám zöldes kék szemével.
-Persze kisfiam,mit énekeljek?-kerdeztem.
-Annak a néninek írt dalt amit te írtál neki.-mondta színte könyörögve.
Igen van egy dal amit neki írtam, és rajta is van a harmadik albumonkon.
Imádom ezt a számot amikor éneklem mindig közel érzem ôt magamhoz. Majd szépen lassan belekezdtem a dal refrenyébe....
Story Of My Life...

50.Fejezet- Epilógus.

Hátt...Sziasztok:) Nem is tudom hol kezdjem, talán ott hogy bocsánat, és bocsánat hogy ilyenkor, ilyen későn hoztam az új részt, de higgyétek el hogy nem könnyű most nekem ez a külön élet a szüleimétől, testvéreimtől, főleg úgy hogy végzős vagyok, az iskolára is kell koncentrálnom. A lényeg viszont hogy itt van a rész,nem?:)
A blog első évadját több mint 24.000 oldalmegjelenítéssel és 20 kővetővel zárom. hihetetlen számomra ezek a számok, ezek mind nektek köszönhetőek:)
Mit is mondjak még? Azt hiszem többet nem is kell. Remélem tetszeni fog nektek az epilógus, várom a véleményeiteket:) (KI IS AKADHATTOK A RÉSZ MIATT:D)

ui: Sajnálom hogy ennyi lett az epilógus, de próbáltam "sietni" vele ahogy csak tudtam, így sikerült remélem nem okoztam csalódást (sokat) Remélem a második évadban is velem lesztek, próbálok hamar hozni frisseket:) M.





*Bella szemszöge* El kell mennem innen. Itt minden ő rá emlékeztetne. Nem mintha New York-ban nem ismernek őt, mégis jobb lenne másik kontinensen...távol tőle...a gyerekem apjától. Szívem szinte befájdul annyira fáj hogy el kell hagynom ezt az országot, de én rontottam el. Nem Ő, nem a smaragdzöld szemű szerelemem, hanem én. Vissza csinálni már nem tudom, így csak szenvedek. Gyáva vagyok? Talán igen. Elmenekülök a fájdalom elől, a szenvedés elől. De mit tegyek ha neki már úgyse kellek? Mindenkivel megutáltattam magam, így nem érdekli senkit sem a hogylétem. De min is csodálkozok? Az elejétől kezdve ezt akartam,nem? Hogy utáljanak. De minden annyira megváltozott, szerelmes lettem, ami megmelengette rég hideg szívemet. Pedig én annak idején megesküdtem hogy nem leszek az. Nem nem lehettem az ilyen világban ahol mindig csak szenvedések csalódások lesznek ebből az érzésből. Hol rontottam el? Egyáltalán én rontottam el? Vagy más? Talán a körülmények, a társaság így hozta, amibe
belesodródtam. Pedig nem akartam, küzdöttem de végül beadtam a derekam. És most hol tartok? London egyik repülő terén, várom a New York felé tartó járatom, hogy végre itt hagyjak mindent, és mindenkit. Menekülök? Igen belátom azt teszem. Mindenkinek jobb lesz ha távol messze leszek. Senkinek sem fogok csalódást okozni, nem kell majd megfelelnem másoknak, csak magamnak és a gyermekemnek. Az óra lassan haladott a negyed mutatóhoz. Hajnali fél 5-kor indul a járatom. Egyedül Louis tudja hogy mikor indul, de még ő sincs itt hogy elbúcsúzzon tőlem. Ugyan mégis miért kellene? Biztos Eleanor felé tart hogy végre karjaiba zárhassa és apró csókokkal lepje el egész testét. Hogy most irigylem-e Eleanort? Igen, mert tudom hogy Harry velem ezeket már soha nem fogja megtenni. Még csak rám se fog nézni.Pedig annyi szép emlékeink voltak. Dubai-ban eltöltött napok. A vízben mikor kikiabálta a világnak hogy csak engem szeret. Azok a forró éjszakák a sötét szobában mikor úgy éreztük csak ketten vagyunk ezen a világon. Az első találkozás. Az első csók. Mikor ő jött értem a rendőrségre, az első szeretkezés. Olyan messzinek távolinak tűnnek ezek az emlékek. Mintha meg se történtek volna, pedig tudom hogy igen. Talán azért érzem így, mert tudom hogy nem lesz több közös pillanataink? Még mindig nehezen tudom ezt elfogadni. Nyilván ő most gyászol. Gyászolja a fia anyját. Cara ennyit megérdemel. A Harry-nek írt levelet oda adtam Louisnak és mondtam neki hogy csak akkor adja oda neki, mikor már messze szállok tőlük. Remélem Lou betartotta. Nem lenne erőm találkozni vele. Nem mernék a szemébe nézni. Talán úgy lesz mint a filmekben? Hogy a lány itt ül a reptéren és a hős szerelmes ide jön hozzá letérdel, bocsánatot kér sírva hogy ő mekkora barom volt, megkéri a kezét a lánynak, megpörgeti a levegőben és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Hát persze. A disney mesékben talán így van. De itt nem. Rettentően fog nekem hiányozni. Ő megtudott szelídíteni, eltudta csavarni a fejem, ami másoknak nem sikerült. Azon az éjszakán mikor megöltem Tom-ot másoknak az lenne a legrosszabb éjszakája. Nekem viszont? A legjobb. Akkor lettünk egymásé, olyan közel érhettem magamhoz mint talán senki más. Miért kellett így alakulnia? Tényleg külön utakon kell folytatnunk? Miért nem tudok ebbe beletörődni?
Szívem majd szét szakad a fájdalomtól hogy így kellett vége lennie. Talán idővel jobb lesz? Annyi kérdés, és megannyi válasz lenne rájuk, de egyet sem kapok. Anyukám
még kislány koromban mondta hogy az ember az
életében egyszer lesz igazán szerelemes. Megérinti az embert, magával ragadja, szinte beleszippantja abba a fura, bizsergető érzésbe. Hogy érezni fogjuk, már csak az első találkozásból is hogy Ő az a személy aki a számunkra a legmegfelelőbb. A másik felünk. Akkor miért nem lehetek vele? Miért kell szenvednie, szenvednem, a körülöttünk lévőknek is szenvedniük? Nem értem, semmit nem értek. -A New York felé tartó járatának utasai elkezdhetik a felszállást.- mondta be egy női hang. Lassan felálltam a helyemről. Körülnéztem. Sehol nem láttam egy ismerőst se. Hát ennyit jelentenék nekik? Louisnak is? Harry? Miben is reménykedek? Hogy ide jőn és kérlel hogy maradjak? De hát megkértem Louist hogy addig ne adja oda Harrynek a levelet. Biztos betartotta a szavát. Jobb kezemmel megmarkoltam a bőröndöm fogantyúját, és mintha ólom helyezkedett el a lábaimon, olyan nehéz volt őket megemelnem, .járásra kényszerítenem őket. Mielőtt még elkanyarodtam volna a beszálló ajtóhoz vezető folyósora, hátra néztem.Egy lefolyó könnycsepp számomra olyan nagy zajjal ért földet, hogy szinte megijedtem, csak én hallottam, szintén a szívem darabokra tőrését is. Ugyan Bella, elfognak felejteni, te csak egy útvesztő voltál az életükben. Szánakozva fognak vissza gondolni rád. Egy lehulló csillag voltál a modell szakmában is. Egy senki, gondoltam magamban ezzel még nagyobb fájdalmat okozva magamnak. Megkerestem a helyem, majd helyett foglaltam. Utoljára Harryvel voltam ilyen hosszú repülő úton, Dubai felé. De most egyedül kell utaznom, édesanyámhoz, aki remélem szeretettel vár. - Kérem kapcsolják be az öveiket, megkezdjük a felszállást.-szólt a bemondó. Úgy tettem ahogyan mondták. Hátra dőltem, mély levegőt vettem. A gép lassan emelkedni kezdett a talajról, idegességemben a karfát fogtam. Kinéztem az ablakon. Füllhalgatomat behelyeztem a fülembe és elindítottam tőlük a little thingset.. Hát ennyi lenne az itt lévő életemnek? Viszlát London.viszlát zord Anglia Viszlát Harry Styles.
Hello  új fájdalom mentes élet.