40. Fejezet- "Nem fogom egy ilyen világra hozni a gyermekeim."

* Sziasztok!Itt az új rész:) Következő pár komi után jön.Jó Olvasást!:) *

*Aria szemszöge*

Amióta vissza jöttünk Ghanaból tejlesen máshogy
gondolkodom a világról. Tudom hogy sok
embernek fogok csalódást okozni főleg Zaynek, de
ezt meg kellett tennem. Mielőtt elutaztunk volna
Ghanaba utána néztem az országnak. Szegénység,
éhezés malária, alacsony életkor. Arra jutottam ha
így folytatódik mi is így fogjuk végezni. Elöbb
utóbb átjön ez a betegség Európába is. Nem
akarom ilyen világra hozni a gyermekeimet.

Igen ikereket várok a szívem alatt. Zayn-ek nem
mertem elmondani, bár Ghanaban beszélgettünk,
de nem mertem elmondani neki. Féltem hogy mit
szólna hozzá, ráadásul biztos kiakadna hogy nem
oltottam be magam a malária elleni ellenszerrel,
így nagy valószínűséggel elkaptam én is, ahogy
talán az ikrek is.
Nem akarom hogy szenvedjenek ebben a világban,
hogy tudják mi az a csalódás.Nem tudnám
elviselni ha látnám a gyermekeimet szendvedni.
Főleg úgy hogy csak én nevelném őket.
Ian kijött a reptérre elém,elkísért

a lakásomig. Beakart jönni de mondtam neki hogy
inkább egyedül akarok lenni.
Szerencsére megértette, így nem akaszkodik rám.
Talán minden más lenne ha nem ismertem volna
meg Zaynt. Ha nem lennék tőle most állapotos.
Így a negyedik hónapban már nem is tudom
takarni a pocakom.
Nem mozdulok ki a lakásból, kerülöm a
társaságot, nem akarom másnak átadni a maláriát
ha talán mégis elkaptam.
Rossz ember vagyok? Hogy nem adok esélyt a
gyerekeimnek az életre? Hogy világra jöjjenek?
Csak szenvedés lenne nekik,

az élet. Zayn is boldogabb lesz nélkülünk, nem
kell feláldoznia a karrierjét. Így engem sem
fognak támadni. Önzőség lenne? Talán. De én csak
jobban látom hogy mi a jó nekem.
Melegítőben, kócosan ültem a kanapén és néztem
a vámpírnaplókat.
Vicces nem? Azt a filmet nézem, amelyikben a
legjobb barátom szerepel, aki többet érez írántam
a kelleténél. Hogy elfogdta-e teljesen vagy sem
nem tudom mindig kikerülöm a témát. Zayn-en
kivűl senkit sem fogok szeretni. Nem tudom
írányítani az érzéseimet,ahogy más se.

Ő Perrie mellett boldog, nem mellettem. Nem
lenne boldog velem, és őt fel is vállalta az
elejétől fogva.
De ha boldog Perrie mellett miért szomorú a
tekintete? Miért nem csillog úgy mint egy
szerelmes férfinak? Miért nézett rám furán a
repülőn? Vagy mikor haza jöttünk, és
elbúcsúzstunk egymástól?
Lehet hogy sejti hogy állapotos vagyok?
Nem az nem lehet. Elszorítottam a hasam, senki
se láthatta.
Pont elfogyott a pattogatott kukorica, ezért
kiakartam menni a konyhába csinálni egy új
adagot,de pont

csengettek. Ki lehet az ilyenkor?
Este fél tizenkettő elmúlt már, ilyenkor nem
szoktam vendéget várni, sőt az utóbbi időben nem
is vártam. Letettem az asztalra a tálat,
megtöröltem a kezem a nadrágomba, így mentem
az ajtóhoz. Kinyítottam, szólásra nyítottam a szám
de nem jőtt ki semmi. Meglepődtem hogy őt látom
itt. Perrivel kéne lennie, hísz ha jól értesültem
róla az interneten ma van a születésnapja. -Szia.-
mosolygott rám félénken.
Félve nézett rám, mintha félt volna hogy
elzavarom. Bárcsak tudta

volna hogy legszívesebben a nyakába ugrottam
volna, és ahol csak értem volna apró csókokkal
halmoztam volna el. Ehelyett csak álltam vele
szemben, néztem mogyoró barna szemét, ami most
értetlenül nézett hol a szemembe,hol a
pocakomra. Kezét rávezette a hasamra, végig
simított rajta majd kezével beletúrt a hajába. -
Ian-el ilyen komoly a kapcsolatotok?-kérdezte
össze zavarodva.
Azt híszi hogy lefeküdtem mással rajta kivül?
Ilyen nőnek néz? -Nem..nem tőle vagyok
állapotos.-néztem a szemébe.
Féltem mit

fog reagálni. Talán félre érti a helyzetet, elkezd

velem kiabálni hogy mekkora egy lotyó vagyok. -

Nem akarjuk beljebb folytatni ezt a

beszélgetést?-bökött a nappali felé. Ismerte ezt a

házat.

Még ő vette nekem, mikor ide költöztett Londonba

hogy közelebb legyek hozzá. Meg hát nem is

akartam Bradfordban maradni. Mindig is Londonba

vágytam. -De persze.-álltam félre hogy beljebb

jöhessen.

Egyenesen a nappaliba ment, leült a kanapéra,ahol

az előbb még én ültem. Becsuktam az ajtót,



nagyot sóhajtva

követtem őt, majd vele szemben foglaltam helyet.
-Én vagyok az apja a gyerekednek?-tért a
lényegre.
Tudtam hogy nem szeret köntör falazni, szeret a
lényegre tőrni, hamar átesni mindenen, de arra
nem számítottam hogy ilyen lazán kezeli majd a
helyzetet.
Talán ez is azt bízonyítja hogy Perriet szereti.
Lehet hogy elarná tőlem venni őket, hogy Perrivel
nevelje fel a babáinkat.
Nem tudtam hogyan mondjam meg neki az
igazságot.
Mondjam azt egyszerűen hogy igen? Vagy azt is
adjam a tudtára hogy valószínűleg

nem fognak majd a világra jőnni? Vagy ha igen
valami betegségük lesz, mivel nem oltottam be
magam a malária ellenszerével mielőtt elutaztunk
volna Ghanaba?
Azt is mondjam el neki hogy talán meg se érem a
harmincadik születésnapomat?
Mi lenne most a helyes?
Tovább nem titkolozhatok előle, hísz látta a
hasam.
Kitudja talán azt mondaná hogy miért nem
csináltam abortuszt, mert így tönkre teszem az
életét hogy apává teszem.
Mert mégis csak fiatal az apasághoz. Valamilyen
színten ő is még csak gyerek.

Azt hittem vele fogom leélni az életem, hogy
mellette fogok megöregedni, három gyermekkel,
akiket tisztességesen nevelünk fel. Ahogy látom a
gyermekeinket amikor szülőkké válnak.
Zayn ősz hajjal a kertben tanítja az unokáit
focizni, miközben elkészítem nekik a kedvenc
süteményüket, és amikor nem számítunk rá
álmunkban jőn el értünk a halál angyala.
De nem így lesz.
Meg kellett tanulnom hogy az életben semmi se
úgy történik ahogy az ember eltervezi.
Vannak olyan dolgok amiket bár ne tettem volna,
de nem tudom meg nem történté tenni.Hálás leszek Istennek amiért egyűtt lehettem
Zayn-el, hogy megmutatta hogy az ember lehet
igazán boldog. De amikor úgy érzed hogy minden a
legnagyobb rendben, hogy már nem is jőhet semmi
ami tönkre teszi az életed, hát tévedsz. Mindig
lesz valami ami közbe fog szólni.
-Igen, te vagy az apja.-bukott ki a számon.
Zayn kezébe temette az arcát, és mintha sírt
volna.
Az örömtől vagy a bánattól nem tudom.
De egyben biztos vagyok. El kell neki
magyaráznom mindent.