41.Fejezet- "Ebbe nekem is lett volna beleszólásom"

* Sziasztok! Lécci komizzatok,következő rész pár komi után jön:) *

*Zayn szemszöge*





Eddig azt vallottam hogy lehet két embert
szeretni egyszerre. Nos...tévedtem. Perrie-t nem
szerettem szerelemből, és ez az idő múlásával
bizonyossá is vállt. A fiúk is észre vették hogy
csak megszokás miatt voltunk már együtt. Perrie
kezdeményezte a külön válást, amit én örömmel
fogadtam, persze csak belül. Azt mondta hogy
észre vette hogy elhidegültünk egymástól.
Békében váltunk el, szóval ha netán tán
találkoznánk az utcán

nem fordulnánk el, nem fordítanánk el a fejünket,
köszönnénk egymásnak.
A média persze még mit sem tud a szakításunkról,
úgy mint eleinte Liam-éknél, akik nem
mutatkoztak így az idő múlásával elkezdtek
találgatni hogy mi lehet a Payzer párossal.
Volt valami fura Aria-ba.
Így lassan két év elteltével ugyan olyan
rajongással szeretem mint eleinte.
Bár először nem tudtam mit érzek iránta de az idő
múltával rájöttem hogy szeretem.
Tudom hogy Ő számomra az igazi, a nagy Ő,
leendő gyerekeim anyja.
Lehet

hogy halucinálok, de mintha állapotos lenne.
Ghana-ban a nagy hőségben lenge öltözéke többet
mutatott a kelleténél, így amikor egy lágy szelló
meglengette a ruháját, lehetett látni hogy
pocakosodik.
A fiúknak ezt nem mondtam, Harry és Louis
elvoltak foglalva Bellával.
Azon versenyeztek ki tudja a másikat jobban
féltékennyé tenni.
Fájt a tudat hogy talán mégis állapotos, és hogy
nem biztos hogy az én gyerekemet hordja a szíve
alatt.
De ahogy a hasa mérete elárulja, több mint négy
hónapos lehet,
így

talán én is lehetek az apa jelőlt.
Lehet hogy fiatal lennék apának, mégis úgy érzem
képes lennék felnevelni egy apró csöpséget, Aria-
val.
Amikor elbúcsúztunk a reptéren a szívem szakadt
meg, ugyanis Ian várt rá. Együtt mentek el a
reptérről, és én fájdalmasan néztem utánuk.
Nem akarom elhínni hogy a mi útunk ketté
szakadt.
Tudom én voltam a híbás, de csak egyszer
hibáztam.
Mégegyszer nem követném el ezt a hatalmas
baklövést, ha tudnám hogy az a tét hogy
elveszíthetem életem értelmét.
Perrie

bíztatott hogy most keressem fel Aria-t mert ha
tényleg állapotos, akkor nagy szüksége van rám.
Tudom hogy a szüleim örülni fognak egy
unokának, még ha ilyen fiatalon is teszem őket
azzá. Miután Aria kinyította az ajtót végig néztem
rajta, a kezem akaratlanul is végig simított a
hasán. Váltottunk pár szót, de jobbnak láttam
hogy beljebb folytassuk a társalgást. Leültem a
kanapéra, ő velem szembe helyezkedett.
Látszott rajta hogy ideges.
-Én vagyok a gyermek apja?-kérdeztem rá
tűrelmetlenül, nem

bírtam tovább várni.
A másod percek csiga lassúságnak tűntek ezekben
a pillanatokban.
Az idegeim pattanásig feszűltek, mikőzben vártam
a választ.
-Igen te vagy az apja.-bökte ki végül.
Először nem akartam hínni a fülemnek. De
hirtelen jött örömömben felpattantam a kanapéről,
Aria-t magam elé állítottam, szorosan magamhoz
öleltem.
Kellemes illata belekúszott az orr járatomba, amit
örömmel szívtam be.
-Annyira boldoggá tettél most.-súgtam fülébe.
-Szavakkal nem tudom elmondani mennyire boldog
vagyok.-

tettem még hozzá.
Aira felsóhajtott a karomban, bal kezét a
mellkasomra helyezte, lassan eltolt magától.
Fájdalmasan nézett a szemembe, a tekintete nem
éppen azt mutatta amire én számítottam volna. -
Mi a baj?-emeltem meg az állát.
-Zayn...nem tudom hogy mondjam meg...-kezdte el,
de leült a kanapéra. -Csak mond el. Nem lesz
semmi baj. Melletted maradok most már örökre.
Képzeld Perrie-vel szakítottunk.-guggoltam le elé.
-Istenem...mindent elrontottam.-temette az arcát
kezébe.
Sírt, tisztán hallottam

hogy zokog. Nem értem, nem sírnia kellene,
hanem örülnie.
-Mit rontottál el?-tettem a kezem combjára,
nyugtatás képp.
-Nem oltottam be magam a malaria ellene
szerrel mielőtt Ghanaba mentünk.-mondta sírva.
Kezem lehullott magam mellé. Nem tudtam mit
mondjak, vagy hogy reagáljak. Egyáltalán az
ilyenre hogy lehet?
-Elment az eszed?-emeltem fel a hangom
hirtelen jőtt harah miatt. -Tudod te mit tettél?
Miért csináltad? Szólnod kellett volna hogy
gyermeket vársz tőlem. Jogom lett volna tudnom
mindenről.-

álltam fel a helyemről. Körbe körbe jártam, nem
tudom felfogni hogy csinálhatott ekkora
hülyeséget.
-Nem akartam ilyen világra hozni a gyerekeinket.
A világ egyre rosszabb lesz, nem tudnám elviselni,
látni ahogy a gyerekeink szenvednek.-kiabált már
ő is.
-Gyerekeink? Ikreket hordasz a szíved alatt?-
álltam meg egy pillanatra.
Haragom egy pillanatra mintha enyhűlt volna, de
akkor eszembe jutott mivan ha így ők is
megfertöződtek?
-Most azonnal elmegyünk egy orvoshoz. Tudni
akarom hogy elkaptad-e a maláriát

vagy sem. Miért kell neked mindent elrontanod?

Ebbe nekem is lett volna beleszólásom! Csak

magadra gondoltál mi?-nevettem fel fájdalmasan.

Nem tudom mit csinálok ha elveszítem őket.

Újra lett értelme az életemnek, boldog család

lehetnénk, de mégse mert Aria mindent elrontott.

-Öltözz, most elmegyünk az orvoshoz.-mutattam a

lépcső felé.

-Ne haragudj...-motyogta Aria.

Nem válaszoltam újra a lépcső felé intettem.

Feladóan bólintott egyett, elindult fel a szobájába,



én addig leültem, idegesen várva hogy

Aria elkészüljön. Mit fogok tenni ha tényleg
megfertőződőtt? Fogok tudni majd élni nélküle?
Elfogom feledni őt majd idővel? Zayn....ne
gondolkodj ilyenen. Még semmi se biztos. Ne fesd
az ördögöt a falra. Negyed óra múlva Aria jőtt le
a lépcsőn felöltözve.
Oda mentem a lepcsöhőz, felnéztem rá.
Szemén még mindig lehett látni hogy sírt.
-Mehetünk.-suttogta ezt az apró ártatlan szót.
Bólíntottam elindultunk a kocsimhoz, miután
bezártuk a lakást. Minnél előbb tudni akarom hogy
mi a helyzet velük