Màsodik évad, ötödik fejezet. - The Last Time

Sziasztok :) Igen, újra itt vagyok, bàr a szàmìtasaim szerint kicsit késôn, de itt.
Nagyon jòl estek a kommentjeitek, és legjobban az, hogy jobban szeretitek ha Bellàról, és Harryrôl szòl a tôrténet.
Tetszett hogy ti miket gondoltatok a folytatàsròl, és àm bàr jòl tudtàtok, igen megfoglak lepni titeket. :)
Sietni fogok az új résszel ígérem, és ezer bocsànat hogy nem vàlaszolok a kommentekre de olvasom ôket, amik jòl esnek. :)
Jò olvasàst. :)
     

                                    M.x

*Bella szemszôge*

Miért kell nekem mindenre igent mondanom? Miért nem mondhatok egyszer nemet?
Újra azon a földön lenni amit ôt éve itt hagytam rémìsztô. A gyomrom görcsben van miòta leszàlltam a repülôrôl. Emilyt otthon hagytam Peterrel, nem akartam magammal hozni.
Miòta megszületett, nem hagyta el Amerika területét. Nem mertem, és most se merem elhozni ide Angliàba.
Amikor megszületett így is elég nagy volt körülötte a felforgàs, hogy ki is az apja.
Talàlgatattak hogy Harry Styles az apja, vagy netàn Louis Tomlinson.
Ezek a pletykàk különösen nem is zavartak, de az a feltételezes hogy a börtönben ejtettsk teherbe felhàborìtò volt.
Szerencsére ahogy teltek az idôk, kezdtek elfelejteni minket. A vilàg újra a One Directionnel volt elfoglalva hogy újra és újra siker slàgereket adnak ki, vilàg körüli turnékra jàrnak.
Szegény Aaron. Milyen érzés lehet neki hogy az apja mindig úton van, nincs vele mindig? Annie vigyàz rà amikor Harry nincs otthon.
Nem kìvànon ezt a sorsot egyik gyereknek sem.
Mit csinàljak most egyedül itt? Ôt nem hivhatom fel hogy itt vagyok Angliàban jöttem a baràtod szülinapjàra, mert Niall meghìvott és elfogadtam.
Annyira bolondnak érzem magam. Itt àllok egyedül a Trafaglar téren és csak nézek ki a fejembôl. A sok állástól megfájdult a lábam igy leültem egy padra.
A galambok a járdán járkálnak egy kis morzsát keresgélnek.
Londont ilyenkor hó borítja de most jelét se mutatja az idő hogy esni akarna. Idegennek érzem itt magam.
Pedig itt éltem, itt lettem híres modell.
Itt talált rám a szerelem is, itt tudtam meg hogy édesanya leszek.
Vajon ô tudja hogy itt vagyok? Szòltak neki hogy én is itt leszek Zayn szülinapjàn?
Vagy nem mondták el neki, hogy meglepjék.
Hogy fog reagálni mikor meglát?

Örülni fog-e nekem, vagy elkezd kiabálni? 

Aaron is ott lesz-e? 

Peter azt akarta hogy hozzam el Emilyt. Jobbnak làttam nem elhozni, nem akartam hogy talàlkozzon Harryvel mert akkor kiderült volna hogy ô az édesapja. 

Nem tudom meddig akarom ezt titkolni elôle, de még kicsi hozzà. 

Nem értené meg hogy miért kellett apa nélkül felnônie.

Amitôl a legjobban félek az az hogy megutàlna. 

Megutàlna az az személy aki nekem a vilàgot jelenti, akivel éjszakàkat fent maradtam csak mert félt elaludni. Én voltam mindig mellette nem Ô.  Nem akarom hogy àtvegye a helyemet a kislànyom szìvében. 

Mert ha annyira fontosak lettünk volna neki utànunk jött volna, felkeresett volna minket. 

De nem tette. Hogy miért nem is tudom de nem is akarom.

-Hallo.-szòltam bele a telefonomban.

-Szia Bella, Niall vagyok, hol vagy?-kérdezte kedves hangon.

Igazàbòl vele soha nem beszéltem mig itt laktam, de megbàntam. 

Aranyos, kedves férfi akinek jòt tett a kapcsata Demivel.

-Itt vagyok a Trafaglar téren, nem tudtam hogy hova menjek mivel nem adtad meg a cìmet.-adtam a tudtàra a tényt, hogy azt bizony elfelejtette elmondani.

-Jaj bocsànat, akkor érted küldök valakit, oké?-kérdezte.

-Rendben Niall, köszönöm.-mondtam neki majd bontottam a vonalat.

De abban a pillanatban meg is bàntam a tettem. Mondanom kellett volna neki hogy csak Ôt ne küldje értem. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Unalmamban ismét leültem a padra és az embereket kezdtem figyelni. Mindenki sietetg valahova. Ki éppe. A munka helyére, vagy az iskolàba. 

Mélyet szippantottam a levegôbôl. 

Fàj bevallani, de hiànyzott màr a vàros, s levegôje, nyüzsgése.

Ahogy néztem az embereket, egy szerelmes pàrt vettem észre. 

A sràcnak göndör haja volt, magas, kidolgozott teste. A làny kicsivel alacsonyabb volt a baràtjàtòl. Pénzt dobtak be a téren lévô szökôkútba. 

Boldogok voltak, szerelmesek. Nem foglalkoztak a vilàggal, vagy hogy éppen ôket bàmuljàk mert folyton ölelkeznek, csókoloznak. Csak magukkal voltak elfoglalva.

Mint Harry és én Dubai-ban akkor. 

Minket se érdekelt senki, és semmi. Az elôttem lévô pàr magunkra emlékeztet. Hiànyzik. Tagadhatatlanul vàgyom rà, a csókjàra, ölelésére, de hiàba màr.

-Aranyosak együtt igaz? Olyan fiatalok lehetnek mint mi voltunk Ôt éve.-jött hàtam mögül egy ismerôs hang. Olyan régen hallottam hogy megugrottam. Szívem hatalmast dobbant.

Ôszíntén ôrültem neki hogy újra làthatom. 

Régi emlékek jöttek elô sorjàban. 

-Louis, annyira örülök neked.-öleltem magamhoz a régen làtott legjobb baràtomat.

-Boldog vagyok hogy eljöttél. Azt hittük nem fogsz eljönni. Megvàltoztàl.-tolt el magàtól, végig nézett rajtam.

-Te is ahogy làtom. Mindannyian megvàltoztatok.-halkult el a hangom.

-Hol van Emily? Ôt is elhoztad magaddal?-vàltott témàt.

Tudtam hogy mindenkit a lànyom fog érdekelni, hogy làssàk Harry lànyàt, a lànyunkat.

-Nem hoztam magammal, otthon maradt Peterrel. Nem akarom hogy Harryvel talàlkozzon. Most még nem. Igy is elég hogy odavan értetek.-sóhajtottam nagyot.

-Nem mondod? Jó, de ezt inkább a kocsiban beszéljük meg, kezdek fázni. Te nem fagytál meg?-kérdezte. 

Tetszett hogy nem érzi magàt kellemetlenül ennyi év utàn. Ô úgy foglalkozott velem mintha mindig is tartottuk volna a kapcsolatot,  mintha el se mentem volna.

Az úton sokat beszélgettünk, minden témàt jól kifacsargattuk.

Jó boldognak làtni, hogy Eleanorral milyen jövôt terveznek maguknak.

-Magànyos. Tudod Bella, szeríntem ô még mindig szeret téged, de nem beszél rólad. Csak a lànyotokròl. 

-Louis, ennek így kellett alakulnia. Valljuk be. Mi mindig csak martuk egymàst, veszekedtünk. 

-De mégis egymàsra vàgytok még mindig. Látszik rajtad, ahogy rajta is.-mondta.  

-Tudja hogy én is itt leszek? Elmondtátok neki hogy mrghívtatok?-kérdeztem inkább. Nem akartam az érzéseimről beszélni. Most nem.

-Nem tudja, de nem is baj.-mosolygott rám.

-Na meg is érkeztünk. Vigyázz az ikrekkel rafináltak ám. 

-Rendben. -Nevettem el magam.

Ahogy kiszálltam a kocsiból, Louist kővettem be a házba amit Zayn vett maguknak az esküvő után.

-Szia Bella, jó újra látni téged.-ölelt magához Aria. 

-Szia Demk vagyok, mi még nem találkoztunk.-fogott velem kezet Niall szerelme.

-Szia Bella vagyok,  srácok régi ismerőse.-ráztam meg a kezét.

-Bella?-hallottam meg egy mély, rekettes hangot. Ő volt az. Ő állt mögöttem, egyik kezét a vállamra helyezte, szembe fordított magával.

Semmit nem változott. Férfiasabb lett, szeme ugyan úgy csillog mint régen mikor rám nézett.

 Érintése égette a bőröm, szinte lángolt a vállam. Az nem lehet hogy ennyi id elteltével is ilyen hatással legyen rám. 

Megakartam szòlalni, de egy hang se jött ki a torkomon. Csak néztem a smaragd zöld szemébe, ami újra magàba bolondìtott.

-Hol a lànyom?-kérdezte.

Màsodik évad, negyedik fejezet -Heart Attack.

Hello megint itt. :) Probàltam gyorsabb lenni mint ahogy szoktam, de viszont szeretném nem elsietni a cselekményeket. :)
Örülök hogy tetszik nektek a màsodik évad. :)
Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy ìrjàtok le hogy ti mire gondoltok mi lesz ebben az évadban.
Kivàncsi vagyok a TI fantàziàtokra :).
Szòval ìrjàtok csak meg nyugodtan :)
Nem is rizsàlok tovàbb, jó olvasàst :)
      

                                M.x

*Demi szemszôge*

Amikor minden rossz, és úgy làtod hogy ennél rosszabb màr nem is lehet. Rengeteg út visz a rossz irànyba és sajnos sokszor nem tudjuk melyik a helyes, csak sodrodunk az àrral.
De mikor a tükörbe nézel és azt se tudod ki néz vissza ràd, akkor gondolkozol el hogy mégis hogyan kerültél ide? 
Szinte egy idegen néz vissza rád, nem ismered. Lehet hogy a külső ugyanaz, de ha a belsőd romlott?
Azt híttem eleinte hogy nincs vissza út. Egyre rosszabb állapotba kerültem, a barátaimnak nevezett emberek kezdtek eltűnni mellőlem. Egyedül maradtam akkor a gondjaimmal. Csak magamra számíthattam akkoriban, meg persze a családomra. 
Szerencsére volt akkora akart erőm hogy magamtól segítséget kértem. Kaptam is.
Mára magam mögött tudhatom a sötét éveket. Elmondhatom hogy sokat küzdöttem azért hogy ilyen boldog legyek mint most.
Mindenem megvan. Család, barátok akik mindig mellettem állnak és a szerelem.. Igen elmondhatom hogy szerelmes vagyok. 

Ilyet még soha nem éreztem mint iránta. A világ megszűnik körülöttünk mikor együtt vagyunk. Eleinte féltem neki megnyílni. Féltem attól hogy újra csalódni fogok,hogy ugyan ott fogok kikötni mint anno. Lassan közeledett felém. Tudta hogy miken mentem keresztül és semmit se erőltetett. 

Lépésről lépésre haladtunk a kapcsolatunkban mert mióta ő is híres lett, csak csalódott az emberekben tartott, benne is volt félelem hogy úgy jár mint eddig.

Hogy elkezd udvarolni, a lány hagyja is neki, kihasználja a helyzetet csak mert híres,gazdag, de tévedett.

Én nem ilyen vagyok, soha nem használtam ki senkit se, és nem most akartam elkezdeni. Pont vele,akinek a legnagyobb szive van a világon, aki inkább magának okoz fájdalmat mint másnak. Annyira érzékeny, romantikus, gyengéd. Érezteti velem hogy fontos vagyok neki, hogy különleges.

Akiről beszélek nem más mint Niall. 

Niall Horan, az ír származású énekes. A kapcsolatunk lassan indult, de ez nem baj, így van rendjén. 

Azt híttem hogy összejövünk sokan ellenünk lesznek, de nem így lett.

Kitartott mellettem mikor azt híttem belehalok a fájdalomba mikor édesapám meghalt. Mindenkitől elzárkoztam, senkivel se akartam beszélni, ő nem erőltette.

Tudta hogy úgyis keresni fogom mikor készen állok rá. Tűrelmesen várt.

Szeretem őt, a világon mindennél jobban, és ezt ő is tudja, de nem használja ki.

A Neon Lights elnevezésű turnémon is jelen volt, igaz nem mindig tudott eljönni de a szándékot néztem. 

A rajongóim is elfogadták a kapcsolatunkat, de féletettek ők is. Számtalan üzenetet kaptam tőlük twitteren, meg ahányszor találkoztam egyiköjükkel elmondta a véleményét, félelmeit.

Meghatott mennyire aggódnak értem, hísz miattuk, nekik köszönhetem hogy itt vagyok ahol most tartok.

-Szerelmem..ébresztő. Elfogunk késni Zayn szülinapi bulijáról.-keltegetett szöke hercegem. Mély, férfias hangjára imádok felkelni. De valami, valami nagy erő soha nem engedi hogy egyből felkeljek az ágyunkból.

Igen, össze bútoroztunk. 

Három év együtt járás után úgy döntöttünk összeköltözünk.

-Adj még pár percet kérlek.-kérleltem csukott szemmel.

Aztán a nap vakító sugara bántották a szememet, ami arra kéztetett hogy kinyissam.

Nialk elhúzta a sötétítő függönyt.

-Ezt direkt csináltad? Most ezért nem kelek ki az ágyból.-tettem keresztbe a kezeim.

Tudom ez most gyerekes viselekedés tőlem, de néha..néha én is tehetek ilyeneket.

-Demi kérlek ne csináld ezt. Elő kell meg készülnünk. Fogadni mernék rá hogy Aria nem bír pakolni az ikrek mellett. -jött felém Niall miközben ezeket mondta.

-Szeretlek.-simítottam meg arcát.  Férfias vonalai már tisztán látszodnak, az edzések megtették hatásukat.

-Én is szeretlek. Sőt imádlak.-suttogta számba a szavakat.

Ajkunk vészesen közeledett egymáshoz. 

Lélegzet vételeink szaporábbak lettek, gyorsabbak. A levegő mintha felforrósodott volna körülöttünk. A nap szinte már nem is sütött, nem tűnt olyan erősnek Niall csókjánál.

Nyelve lassan beutást nyert, nyelvünk vad táncba kezdett egymással.

Versenyeztek, ki kerekedik felül. 

-Tudod mit baby?-motyogta számba a szavakat. Újra s újra nyelvünk vad ritmusba kezdett.

-Mit?-nyögtem ki nagy nehezen.

-Ráérünk még a készülödéssel.-döntött le az ágyra, meleg puha kezei a hasamat kezdték kényeztetni, ami egyre feljebb vándorolt testemen míg végül megállapodott a mellemen, és ott folytattuk ahol az éjszaka abba hagytuk.

Màsodik évad,harmadik fejezet.- forever young.

Sziasztok.:)
Hàt megint itt. Itt az ùj rész remélem elnyeri a tetszéseteket. Tudom megint sokàra hoztam pedig màr mikor elkezdtem ìrni, de valahogy mostanàban nehezen megy az ìràs. Ki mit kapott karàcsonyra?:) bocsàssatok meg hogy rövid lett a rész megint, csak ìgy sikerült, bocsànat. Vàrom a véleményeket tovàbbra is. :)
Ìgérem sietni fogok az új résszel, és remélem a mostani is tetszeni fog nektek.
  

                              M.x

*Emily szemszöge*

Én csak egy egyszerű átlagos kislány vagyok, tele kicsi, nagy álmokkal.
Anyu mindig azt  mondja hogy különleges vagyok a számára, a legnagyobb ajándék mint amit kérhetett volna az élettől.

Tudom hogy nagyon szeret engem, hogy neki az a legfontosabb hogy mindenem meglegyen, hogy én boldog legyek ezen a világon.
Nála jobb édesanyát nem is kívánhatnék. Régen mikor mindig rémálmaim voltak, ő éjelente ott volt mellettem míg meg nem nyugodtam.
Állandóan énekelt nekem, meséket mesélt.
Mióta Peter bácsi hozzánk költözött az élet maga a móka.
Régebben nem nevettem ennyit, most először sírtam a nevetéstől.
Szóval anyu mindig azt mondja hogy különleges vagyok a számára.
Azt mondja hogy ha különleges valaki, mint például én, az jó dolog és hogy ennek örüljek.
Én igazából úgy érzem hogy különc vagyok, nem különleges.
Soha nem játszok barbie babákkal, hanem inkább a zongora köti le a figyelmem így Öt évesen.
A zene megnyugtat, elragadtat.
Anya szerint a hangom is szép, hogy énekelhetnék egy templomi kórusban de én nem merek kettőnél több ember elé kiállni.
Boldog vagyok anyu,és Peter bácsival, mert végre nem kettesben vagyunk.
De valami.. valami mégis beárnyékolja a boldogságom.
Az osztály társaim mindig megkérdezik hogy hol van az apukám. Ilyenkor összeszorul a torkom és legszívesebben kiabálnék hogy azt én is tudni szeretném.  Mert biztos nem a gólya hozott ahogy azt régen Peter bácsi mondta nekem. Hiányzik az édesapám.

Fura hogy nem is tudom hogy ki az, hogy néz ki milyen ember, de hiányzik.

Ilyenkor mindig elképzelem olyannak mint amilyen apát akarok magamnak.

Olyat, aki kedves,foglalkozik velem,esténként ő altat el, anyu meg a szobám ajtaján néz minket és mosolyog hogy ilyen családja van.

Bárcsak mindig velem lenne, megismerném, elmondanám neki hogy esténként elalvás  előtt mindig ő rá gondolok. 

Szeretném ha anyu és Peter bácsin kivül más is szeretne...de tudom hogy ez a pillanat soha nem fog eljönni.

Nem mert ez a valóság,és nem egy mese mint anilyet a velem egykorúak néznek,olvasnak.

-Peter bácsi, anyu miért nem akar elengedni a koncertre? Pedig tudja hogy ez minden álmom. Egy One Direction koncert.-kezdtem el könnyezni. 

Az hogy nincs apukám, és hogy valószinűleg nem is lesz megértem, De hogy egy koncertre se mehetek el? Nem értem anyut. Miért nem enged el? 

-Figyelj Emily, anyukád csak félt téged. Nem akar olyan messzire elengedni egyedül. Hiába lesznek ott tanárok, meg az osztály társaid, akkor se lesz ott hogy lásson téged.-simogatta meg az arcom. Kezdtem megérteni hogy anyu miért nem akar elengedni. De akkor eszembe jutott valami. Egy ötlet.

-Akkor gyere el velem te és akkor anyu is megfog nyugodni hogy nem leszek egyedül.-kezdtem örülni.

-Jaj Emily ha ez ilyen egyszerű lenne, de nem az. Miért fontos neked ez a koncert? Miért pont a One Direction? Annyi banda van rajtuk kivül bogaram.-fogta meg a kezem Peter.

-Mert ők mások, mindannyin. Főleg Harry. Van valami a szemében. Néztem régi képeket róla azokon úgy csillogott a szeme tele volt élettel, de most nem csillog úgy. A legtöbb képen szomorú. Megvigasztalnám hogy ne legyen az,pedig nem is tudom miért. Csak érzem. Lehet hogy felnőttek de ők megmutatták hogy mindenki örökre fiatal marad. Én is az akarok lenni.-miközben ezeket mondtam nemvis vettem észre hogy Peter bàcsinak a szeme bekönnyezett.

-Mi a baj?-kérdeztem tôle.

-Miért van ilyen érett a korodhoz képest? Olyan vagy mint az apukàd.-ölelt magàhoz.

-Mit mondtàl? Mint az apukàm? Tudod ki az apàm?-néztem fel rà. Tudja ki az apàm, mégse mondta el eddig nekem? Miért titkolják előlem?

-Emily, nem mondjuk el anyának de elviszlek egy one direction koncertre,rendben? De ezt tényleg nem mondjuk el neki jó?-szorított magához jobban. Annyira szorított magához mintha félt volna hogy elrepülök.

-Rendben, nem mondom el neki. Ez a mi titkunk marad.-mosolyogtam rà.

-Jóéjt Emily, holnap talàlkozunk és mindent megbeszélünk.-hintett egy csókot a homlokomra, mielôtt kiment volna az ajtón hàtra nézrtt a levegôben puszit küldött még utoljàra.

Talàn a nagyi is tudja hogy ki az apukàm? Anyu régen hìres modell volt, talàn van róla hìrek, képek az interneten.

Végre megtudhatom ki ô.  Nem kell róla fantàziàlnom ezentúl mert tudni fogom ki az.

De anyu miért titkolja? Fél hogy aput jobban fogom szeretni mint ôt? Vagy lehet hogy azt hiszi hogy ha megtudom vele akarok majd élni? 

De ettôl anyunak nem kell tartania. Mindig ô lesz szàmomra a legfontosabb személy az életemben. Mert ô hozott vilàgra. Az édesanyàm.

Azzal a tudattal aludtam el, hogy holnap de hanem is akkor de megfogom tudni ki az apukàm.

Miközben kezdett elnyomni az àlom magamban dúdoltam a forever young cìmû dalt a kedvenceimtôl.

Második évad második fejezet.-Moments

Hát meg is jöttem :) Újra itt a helyszínen.
Tudom megint sokat késtem de probálom viszonylag jó "munkát" kiadni a kezem közül.
Ez a rész kb 3 hétig készült míg most éreztem úgy hogy tűrhető. Tudom egy "író" (ha lehet így nevezni) soha nem lehet elégedett a munkájával.
Mindig jobbnak és jobbnak kell lennie.
Hát én nem érzem azt hogy jó lennék.
Dev probálok egy közép színtű munkát mutatni nektek.
Nem tudom hogy a kővetkező rész mikor jőn de probálok sietni vele. :)
Remélem tetszeni fog ez a rész, nyugodtan megírhatjátok ha nem, nem fogok megsértődni, kritikából tanul az ember. :)
Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást.:)
               
                          M.x

*Bella szemszöge*

Hogy hol ért végett a történetem? Sz,erintem mindenki tudja. Egyedül maradtam a kisbabámmal, aki csak rám számíthat senkije nincs rajtam és a nagybátyján kivül.
Nehéz újra kezdeni az életed a megszokott térből kiszakadni.
Új arcokat megismerni, új szokásokat megtanulni.
Eleinte nagyon rossz volt. Anyámmal alig beszéltünk vacsoránál csendben ültünk egymással szemben, nem mertem a szemébe nézni.
Ugyan kinek kellene egy lány aki eleinte a testéből élt, utána pedig börtönbe került gyilkosságért?
Senkinek...ilyen egyszerű a válasz.
Lányomnak ezt nem mondhatom el. Mindig kérdezi hogy milyen voltam régen, miket csináltam.
Ilyenkor mindig azt válaszolom hogy azt amit a normális emberek. De én soha nem voltam az, és talán nem is leszek már.
Emily nagyon magának való kislány. Soha nem játszik barbie babákkal, hanem olvas. Nagyon érett gyerek, és ezt a tulajdonságot az apjától örökölte.
Sokan azt mondták Harryre hogy éretlen, de nem volt az.
Megértem hogy akkor a fia miatt nem jött utánam mert tudta hogy felelőséggel tartozik érte. Akkor ö volt vele, az a kisgyerek nem tehetett arról hogy elvesztette az édesanyját. Néha úgy érzem hogy én voltam a hibás.
Ha akkor Annie esküvőjén nem beszélek vele, akkor talán nem indult volna meg a szülés és most a kisfiával lehetne. Látná felcseperedni elkisérhetné iskolába.
De nem. Én bolond elrontottam mindent amit lehetett.

Pillanatok...emlékek. Ezek amik maradtak az akkori életemből.
Emily mindent pótol nekem. Mikor rá nézek mindig Őt látom benne. Zöldes kék szeme, göndör fürtje, mosolya a gödröcskéi.
Harryé lett a szívem örökre.
Mikor legelöször megláttam abban a pillanatban eldőlt a sorsom.
Az első csók nála a buli után.
Hogy még szeretem-e?
Ki ne szeretné őt? Főleg hogy gyermeked is van tőle.
Hiányzik, nagyon.
Már az illatát se tudom felidézni. Eleinte mindig éreztem akárhova mentem az illata mindig velem volt.
De most semmi. A hangját is csak a tv-ben hallom, vagy a rádióban.
Sokszor irigylem a rajóngokat hogy ők láthatják, megpuszilhatják őt.
Viszont olyankor ráébredek hogy miért is irigylem őket?
Nekem olyanom van tőle ami másnak nem.
Szerelmünk bizonyítéka hogy valamikor réges régen volt köztünk valami...valamk megfoghatatlan megmagyarázhatatlan valami amit sokan szerelemnek neveznek de én azt az érzést többnek mondanám.
Nem csupán szerelemnek.
-Peter szólnál Emilynek hogy ebéd?-szóltam oda bátyjámnak akivel idő kőzben kibékültünk.
Hozzánk költözött miútán elváltak a feleségével.
Barbara megcsalta, persze a gyerekeket ő kővetelte így szegény bátyjámtól nem kis gyerektartást kővetel.
Ha tudná még a gatyáját is leperelné róla.
-Mikor akarod megmutatni Harrynek a lányát?-tért ki a kérésem elől.
Sokszor felhozza ezt a témát de persze mindig ugyan ott kötünk ki. A nagy semminél.
Azt mondja hogy ő tudja hogy milyen érzés ez egy apának hogy nem láthatja a gyerekét mivel ő is ebben a cipőben van.
-Peter, azt híszem ezt már megbeszéltük. Emilynek nincs apja.-tettem pontot a téma végére.
Utálom hogy mindig itt kötünk ki.
Miért áll ennyire Harry mellett?
Nem értem. Soha nem fogom megérteni a férfiak logikáját. Főleg nem a bátyjámét.
-Egyszer Emily megfogja kérdezni hogy hol van az apukája, akkor mit fogsz neki mondani? Hogy meghalt? Vagy mi? Bella Emilynek tudnia kell hogy van apja és hol van, ki ő. Mikor megyek érte az iskolába ott ül szegényke a padon és nézi ahogy az osztály társaiért az apukájuk megy értük.
-Befejezted?-kezdtem kiakadni. Féltem.
Legeslegbelül tudom hogy igaza van, de lehet húzni az időt,nem? Vagy hülyén gondolom?
-Nem fejeztem be. A lànyod nem bolond. Szerinted nem vette màr észre hogy egyedül neveled, nem úgy mint a baràtait a szülei?
Tudja hogy valami nincs rendben de nem mondja. Okos kislàny, az èszjàràsàt az apjàtól örökölte.
Ha tudnàd Bella hogy Aaron és Emily mennyire hasonlítanak egymáshoz.
-Te találkozgatsz Harryvel a hátam mögött? Miért?-emeltem fel a hangom.
Vajon mióta tartják a kapcsolatot?
-Össze szoktam vele néha futni mikor Londonban vagyok a gyerekeknél.
-Remek..-motyogtam halkan.
Szívem mélyén megkérdezném hogy hogy van, mi újság vele, de nem merem. Még Petertől sem.
-Annyira makacs vagy hugi.-állt fel az asztaltól, és felment Emily szobájába.
Perceken belül meghallottam a hercegnőm nevetését.
-Ne csikálj Peter bácsi. Befogok pisilni. Ne. Hagyd abba.-nevetett tovább.
-Megfoztam a királylányt.-tette az asztalhoz Emilyt.
-Anyu mit főztél?-kérdezte kiváncsian csillogó szemekkel.
-A kedvencedet kincsem lasagne-t.
-Köszi anyu. Nagyon szeretlek.-állt fel a helyéről és magához ölelt.
Csak ő maradt nekem belőle. Csak ő és senkinek nem engedem hogy elvegye tőlem. Még neki sem.
Mind a hármunknak szedtem ebédet, csendben ettünk mikor Emily megszólalt.
-Anyu elmehetek az osztállyal One Direction koncertre? Már mióta elakartam menni de te soha nem engedted meg, mert azt mondtad hogy drága a jegy, de most kedvezményes csoportoknak.
Meg végre láthatnám a kedvenc énekesemet.-kuncogott az asztal alatt.

Azt hittem rosszul hallok. Ez nem lehet igaz,biztos csak álmodok. Ez egy rossz álom. Azt reméltem hogy erről már lemondott hogy elengedem egy koncertre is. Főleg oda. Hozzá hogy a közelében legyen? Nem. Ezt nem engedhetem meg.
-Na és ki a kedvenced?-kérdezte Peter.

-Harry hát ki más? Annyira jó hangja van,és a szemünk színe is ugyan olyan. -mosolygott a lányom.

Szívem megállt egy pillanatra. Harry. Harry. Azt híttem hogy elfelejthetem de nem. Nem tudom mert mindig kísérteni fog a lányom képében, újságokban tv-ben, mindenhol. 

Pedig azért mentem el onnan. Hogy ne kelljen mindig làtnom.

-Anyu akkor elmehetek?-kérdezte újra.

Második évad, elsö fejezet- Story of my life.

Sziasztok drága olvasóim! Meg is hoztam a második évad elsõ fejezetét. Fura érzés így belekezdeni az uj evadba hogy telkesen más lesz az összes karakter, de erre majd idôvel rájöttök.
Remélem meglepetéseket fogok nektek okozni.
Nem is rabolom az idôtôket tovább kellemes olvasást de kérlek bocsássatok meg hogy ilyen rövid lett a rész és hogy csak így összedobtam, de remélem tetszik majd :))
Ui: ujdonság hogy minden fejezet címe egy dal címe lesz, ami nem feltètlenül 1D :)
                        M.x

*Harry szemszôge*

5év. Ennyi év telt el amióta megszületett a fiam.
Az ô születèse teljesen megváltoztatott,felnôttè tett.
Most az egyszer tényleg azt tudom mondani hogy felnöttnek érzem magam.
Nem annak a felelötlen kölyöknek aki voltam. A fiam miatt és persze a fiuk miatt vagyok még a bandában.
Tudom ha nem énekelnék ígyis lenne elég pénzem felnevelni Aaromt,sôt még az unokáim is vígan megélnének belôle de akkor mi lenne a sok hülyülésbôl,nevetésbôl?
Cara halála után az élet kedvem is elment úgy hogy a magam 19 éves fejemre egyedül maradtam egy gyerekkel,akinek apára volt szüksége.
Édesanyám segítségével megtanultam azokat a fontos dolgokat amiket egy baba körül kell elvégezni.
Körül voltam véve családtagokkal,barátokkal, de aki a legjobban hiányzott az a személy messze volt tôlem egy másik kontinensen.
Rengetegszer lett volna rá szükségem , a szeretetére, támogatására de nem mem kaptam meg.
Éreztétek màr olyat mikor valaki hozzád tartozik de soha életedben nem láttad csak képrôl hogy a szíved szakad kettè fájdalmadban?
Én igen. Két gyermek édesapja vagyok,van egy lányom aki még csak a létezésemrôl se tud.
Bella bátyja adott róla egy képet mikor összefutottunk Londonban. Mesélt róla én pedig áhitattal figyeltem miket mesél róla. Négy éves de mindenkit lenyügöz beszédèvel,viselkedésével.
Peter szerint elvan egyedüli gyerekként az anyjâval.
Bella azóta mióta elment nem talált magának senkit,szingli csak a lányunknak szenteli az èletét.
Pedig ha tudná hogy van egy bátyja aki mindent megadna egy kistestvérért.
-Apu és szeretted anyut?-zökkentett ki fiam az elmélkedèsbôl.
Sokszor kéri hogy mesèljek neki az anyjáról.
Mindig elmondom neki hogy milyen szép volt,határozott,olyan szemèly aki mindig elérte azt amit akart.
-Szerettem ôt ,és köszönetet mondhatok neki érted.-borzoltam össze szôke haját.
Egyedül hajszínét örökölte az anyjától.
-Ne apuu... a hajamat tönkre teszed.-nevetett.
Nevetése nekem mindennél többet ér jobb mint bármelyik hang a világon.
De néha, néha mikor lefektetem aludni Aaront, bezárkozok a szobámba erôtlenül zuhanok ágyamba, és sírni kezdek.
Annyira bánom hogy akkor hagytam ôt elmenni. Hogy néztem a távolból ahogy felszáll a gépre ami messzire vitte tôlem.
Láttam az arcát, hogy legszívesebben maradt volna. Ahogy vissza nézett hogy valaki nem-e tartaná vissza hogy n utazzon el.
De en csak álltam és néztem ahogy kisetál az életembôl a szeretett nô.
Néha irigylem Zaynt. Ô boldog házasságban él Ariaval és az ikreikkel. Olyan boldogok együtt hogy szinte fáj rájuk néznem. Ilyenkor eszembe jut hogy mit vesztettem.
Bárcsak vissza tudnám csinálni a dolgokat.
Akkor éretlen kis taknyos voltam aki mindig felelôtlenül viselkedett, nem foglalkoztam a következményekkel csak mentem a saját fejem után.
Annyira fejbe rúgnám az akkori énemet.
De megtanultam nélküle élni, a szerelem nélkül mert a fiam mindent megér.
Még azt is hogy le kellett mondanom a szerelemrôl.
Kiváncsi lennék rá hogy Bella is megtanult-e nélkülem élnie?
Vajon neki is olyan nehezen ment mint nekem?  Könnyekkel,vagy könnyek nélkül felejtetett-e el engem?
-Apuu..álmos vagyok.-ült az ölembe Aaron.
-Énekelnél nekem?-nézett fel rám zöldes kék szemével.
-Persze kisfiam,mit énekeljek?-kerdeztem.
-Annak a néninek írt dalt amit te írtál neki.-mondta színte könyörögve.
Igen van egy dal amit neki írtam, és rajta is van a harmadik albumonkon.
Imádom ezt a számot amikor éneklem mindig közel érzem ôt magamhoz. Majd szépen lassan belekezdtem a dal refrenyébe....
Story Of My Life...

50.Fejezet- Epilógus.

Hátt...Sziasztok:) Nem is tudom hol kezdjem, talán ott hogy bocsánat, és bocsánat hogy ilyenkor, ilyen későn hoztam az új részt, de higgyétek el hogy nem könnyű most nekem ez a külön élet a szüleimétől, testvéreimtől, főleg úgy hogy végzős vagyok, az iskolára is kell koncentrálnom. A lényeg viszont hogy itt van a rész,nem?:)
A blog első évadját több mint 24.000 oldalmegjelenítéssel és 20 kővetővel zárom. hihetetlen számomra ezek a számok, ezek mind nektek köszönhetőek:)
Mit is mondjak még? Azt hiszem többet nem is kell. Remélem tetszeni fog nektek az epilógus, várom a véleményeiteket:) (KI IS AKADHATTOK A RÉSZ MIATT:D)

ui: Sajnálom hogy ennyi lett az epilógus, de próbáltam "sietni" vele ahogy csak tudtam, így sikerült remélem nem okoztam csalódást (sokat) Remélem a második évadban is velem lesztek, próbálok hamar hozni frisseket:) M.





*Bella szemszöge* El kell mennem innen. Itt minden ő rá emlékeztetne. Nem mintha New York-ban nem ismernek őt, mégis jobb lenne másik kontinensen...távol tőle...a gyerekem apjától. Szívem szinte befájdul annyira fáj hogy el kell hagynom ezt az országot, de én rontottam el. Nem Ő, nem a smaragdzöld szemű szerelemem, hanem én. Vissza csinálni már nem tudom, így csak szenvedek. Gyáva vagyok? Talán igen. Elmenekülök a fájdalom elől, a szenvedés elől. De mit tegyek ha neki már úgyse kellek? Mindenkivel megutáltattam magam, így nem érdekli senkit sem a hogylétem. De min is csodálkozok? Az elejétől kezdve ezt akartam,nem? Hogy utáljanak. De minden annyira megváltozott, szerelmes lettem, ami megmelengette rég hideg szívemet. Pedig én annak idején megesküdtem hogy nem leszek az. Nem nem lehettem az ilyen világban ahol mindig csak szenvedések csalódások lesznek ebből az érzésből. Hol rontottam el? Egyáltalán én rontottam el? Vagy más? Talán a körülmények, a társaság így hozta, amibe
belesodródtam. Pedig nem akartam, küzdöttem de végül beadtam a derekam. És most hol tartok? London egyik repülő terén, várom a New York felé tartó járatom, hogy végre itt hagyjak mindent, és mindenkit. Menekülök? Igen belátom azt teszem. Mindenkinek jobb lesz ha távol messze leszek. Senkinek sem fogok csalódást okozni, nem kell majd megfelelnem másoknak, csak magamnak és a gyermekemnek. Az óra lassan haladott a negyed mutatóhoz. Hajnali fél 5-kor indul a járatom. Egyedül Louis tudja hogy mikor indul, de még ő sincs itt hogy elbúcsúzzon tőlem. Ugyan mégis miért kellene? Biztos Eleanor felé tart hogy végre karjaiba zárhassa és apró csókokkal lepje el egész testét. Hogy most irigylem-e Eleanort? Igen, mert tudom hogy Harry velem ezeket már soha nem fogja megtenni. Még csak rám se fog nézni.Pedig annyi szép emlékeink voltak. Dubai-ban eltöltött napok. A vízben mikor kikiabálta a világnak hogy csak engem szeret. Azok a forró éjszakák a sötét szobában mikor úgy éreztük csak ketten vagyunk ezen a világon. Az első találkozás. Az első csók. Mikor ő jött értem a rendőrségre, az első szeretkezés. Olyan messzinek távolinak tűnnek ezek az emlékek. Mintha meg se történtek volna, pedig tudom hogy igen. Talán azért érzem így, mert tudom hogy nem lesz több közös pillanataink? Még mindig nehezen tudom ezt elfogadni. Nyilván ő most gyászol. Gyászolja a fia anyját. Cara ennyit megérdemel. A Harry-nek írt levelet oda adtam Louisnak és mondtam neki hogy csak akkor adja oda neki, mikor már messze szállok tőlük. Remélem Lou betartotta. Nem lenne erőm találkozni vele. Nem mernék a szemébe nézni. Talán úgy lesz mint a filmekben? Hogy a lány itt ül a reptéren és a hős szerelmes ide jön hozzá letérdel, bocsánatot kér sírva hogy ő mekkora barom volt, megkéri a kezét a lánynak, megpörgeti a levegőben és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Hát persze. A disney mesékben talán így van. De itt nem. Rettentően fog nekem hiányozni. Ő megtudott szelídíteni, eltudta csavarni a fejem, ami másoknak nem sikerült. Azon az éjszakán mikor megöltem Tom-ot másoknak az lenne a legrosszabb éjszakája. Nekem viszont? A legjobb. Akkor lettünk egymásé, olyan közel érhettem magamhoz mint talán senki más. Miért kellett így alakulnia? Tényleg külön utakon kell folytatnunk? Miért nem tudok ebbe beletörődni?
Szívem majd szét szakad a fájdalomtól hogy így kellett vége lennie. Talán idővel jobb lesz? Annyi kérdés, és megannyi válasz lenne rájuk, de egyet sem kapok. Anyukám
még kislány koromban mondta hogy az ember az
életében egyszer lesz igazán szerelemes. Megérinti az embert, magával ragadja, szinte beleszippantja abba a fura, bizsergető érzésbe. Hogy érezni fogjuk, már csak az első találkozásból is hogy Ő az a személy aki a számunkra a legmegfelelőbb. A másik felünk. Akkor miért nem lehetek vele? Miért kell szenvednie, szenvednem, a körülöttünk lévőknek is szenvedniük? Nem értem, semmit nem értek. -A New York felé tartó járatának utasai elkezdhetik a felszállást.- mondta be egy női hang. Lassan felálltam a helyemről. Körülnéztem. Sehol nem láttam egy ismerőst se. Hát ennyit jelentenék nekik? Louisnak is? Harry? Miben is reménykedek? Hogy ide jőn és kérlel hogy maradjak? De hát megkértem Louist hogy addig ne adja oda Harrynek a levelet. Biztos betartotta a szavát. Jobb kezemmel megmarkoltam a bőröndöm fogantyúját, és mintha ólom helyezkedett el a lábaimon, olyan nehéz volt őket megemelnem, .járásra kényszerítenem őket. Mielőtt még elkanyarodtam volna a beszálló ajtóhoz vezető folyósora, hátra néztem.Egy lefolyó könnycsepp számomra olyan nagy zajjal ért földet, hogy szinte megijedtem, csak én hallottam, szintén a szívem darabokra tőrését is. Ugyan Bella, elfognak felejteni, te csak egy útvesztő voltál az életükben. Szánakozva fognak vissza gondolni rád. Egy lehulló csillag voltál a modell szakmában is. Egy senki, gondoltam magamban ezzel még nagyobb fájdalmat okozva magamnak. Megkerestem a helyem, majd helyett foglaltam. Utoljára Harryvel voltam ilyen hosszú repülő úton, Dubai felé. De most egyedül kell utaznom, édesanyámhoz, aki remélem szeretettel vár. - Kérem kapcsolják be az öveiket, megkezdjük a felszállást.-szólt a bemondó. Úgy tettem ahogyan mondták. Hátra dőltem, mély levegőt vettem. A gép lassan emelkedni kezdett a talajról, idegességemben a karfát fogtam. Kinéztem az ablakon. Füllhalgatomat behelyeztem a fülembe és elindítottam tőlük a little thingset.. Hát ennyi lenne az itt lévő életemnek? Viszlát London.viszlát zord Anglia Viszlát Harry Styles.
Hello  új fájdalom mentes élet.

BOCSÁNAT!!!!

Sziasztok!! Ezer és még ezer bocsánat hogy nem hoztam az epilógust,és hogy most se azzal jelentkezem, de mivel elköltöztem otthonról, így az időm be van osztva, tanulnom is alig van időm ami nem jó mivel végzős vagyok. Tudom jelentkeznem kellett volna előbb nagyon szégyenlem magam nem ezt érdemlitek, de ígérem hétvégére meglesz az epilógus, amit szeretnék ha nem is tökéletesre,de jól megírni. Remélem nem felejtettétek el Bella, és Harry történetet ami ugyan miattatok folytatódni fog, csak most tényleg a feje tetejére fordult az életem. Puszillak titeket, remélem jól megy a suli nektek. Kitartást júniusig :)  <3

M xx