Màsodik évad,harmadik fejezet.- forever young.

Sziasztok.:)
Hàt megint itt. Itt az ùj rész remélem elnyeri a tetszéseteket. Tudom megint sokàra hoztam pedig màr mikor elkezdtem ìrni, de valahogy mostanàban nehezen megy az ìràs. Ki mit kapott karàcsonyra?:) bocsàssatok meg hogy rövid lett a rész megint, csak ìgy sikerült, bocsànat. Vàrom a véleményeket tovàbbra is. :)
Ìgérem sietni fogok az új résszel, és remélem a mostani is tetszeni fog nektek.
  

                              M.x

*Emily szemszöge*

Én csak egy egyszerű átlagos kislány vagyok, tele kicsi, nagy álmokkal.
Anyu mindig azt  mondja hogy különleges vagyok a számára, a legnagyobb ajándék mint amit kérhetett volna az élettől.

Tudom hogy nagyon szeret engem, hogy neki az a legfontosabb hogy mindenem meglegyen, hogy én boldog legyek ezen a világon.
Nála jobb édesanyát nem is kívánhatnék. Régen mikor mindig rémálmaim voltak, ő éjelente ott volt mellettem míg meg nem nyugodtam.
Állandóan énekelt nekem, meséket mesélt.
Mióta Peter bácsi hozzánk költözött az élet maga a móka.
Régebben nem nevettem ennyit, most először sírtam a nevetéstől.
Szóval anyu mindig azt mondja hogy különleges vagyok a számára.
Azt mondja hogy ha különleges valaki, mint például én, az jó dolog és hogy ennek örüljek.
Én igazából úgy érzem hogy különc vagyok, nem különleges.
Soha nem játszok barbie babákkal, hanem inkább a zongora köti le a figyelmem így Öt évesen.
A zene megnyugtat, elragadtat.
Anya szerint a hangom is szép, hogy énekelhetnék egy templomi kórusban de én nem merek kettőnél több ember elé kiállni.
Boldog vagyok anyu,és Peter bácsival, mert végre nem kettesben vagyunk.
De valami.. valami mégis beárnyékolja a boldogságom.
Az osztály társaim mindig megkérdezik hogy hol van az apukám. Ilyenkor összeszorul a torkom és legszívesebben kiabálnék hogy azt én is tudni szeretném.  Mert biztos nem a gólya hozott ahogy azt régen Peter bácsi mondta nekem. Hiányzik az édesapám.

Fura hogy nem is tudom hogy ki az, hogy néz ki milyen ember, de hiányzik.

Ilyenkor mindig elképzelem olyannak mint amilyen apát akarok magamnak.

Olyat, aki kedves,foglalkozik velem,esténként ő altat el, anyu meg a szobám ajtaján néz minket és mosolyog hogy ilyen családja van.

Bárcsak mindig velem lenne, megismerném, elmondanám neki hogy esténként elalvás  előtt mindig ő rá gondolok. 

Szeretném ha anyu és Peter bácsin kivül más is szeretne...de tudom hogy ez a pillanat soha nem fog eljönni.

Nem mert ez a valóság,és nem egy mese mint anilyet a velem egykorúak néznek,olvasnak.

-Peter bácsi, anyu miért nem akar elengedni a koncertre? Pedig tudja hogy ez minden álmom. Egy One Direction koncert.-kezdtem el könnyezni. 

Az hogy nincs apukám, és hogy valószinűleg nem is lesz megértem, De hogy egy koncertre se mehetek el? Nem értem anyut. Miért nem enged el? 

-Figyelj Emily, anyukád csak félt téged. Nem akar olyan messzire elengedni egyedül. Hiába lesznek ott tanárok, meg az osztály társaid, akkor se lesz ott hogy lásson téged.-simogatta meg az arcom. Kezdtem megérteni hogy anyu miért nem akar elengedni. De akkor eszembe jutott valami. Egy ötlet.

-Akkor gyere el velem te és akkor anyu is megfog nyugodni hogy nem leszek egyedül.-kezdtem örülni.

-Jaj Emily ha ez ilyen egyszerű lenne, de nem az. Miért fontos neked ez a koncert? Miért pont a One Direction? Annyi banda van rajtuk kivül bogaram.-fogta meg a kezem Peter.

-Mert ők mások, mindannyin. Főleg Harry. Van valami a szemében. Néztem régi képeket róla azokon úgy csillogott a szeme tele volt élettel, de most nem csillog úgy. A legtöbb képen szomorú. Megvigasztalnám hogy ne legyen az,pedig nem is tudom miért. Csak érzem. Lehet hogy felnőttek de ők megmutatták hogy mindenki örökre fiatal marad. Én is az akarok lenni.-miközben ezeket mondtam nemvis vettem észre hogy Peter bàcsinak a szeme bekönnyezett.

-Mi a baj?-kérdeztem tôle.

-Miért van ilyen érett a korodhoz képest? Olyan vagy mint az apukàd.-ölelt magàhoz.

-Mit mondtàl? Mint az apukàm? Tudod ki az apàm?-néztem fel rà. Tudja ki az apàm, mégse mondta el eddig nekem? Miért titkolják előlem?

-Emily, nem mondjuk el anyának de elviszlek egy one direction koncertre,rendben? De ezt tényleg nem mondjuk el neki jó?-szorított magához jobban. Annyira szorított magához mintha félt volna hogy elrepülök.

-Rendben, nem mondom el neki. Ez a mi titkunk marad.-mosolyogtam rà.

-Jóéjt Emily, holnap talàlkozunk és mindent megbeszélünk.-hintett egy csókot a homlokomra, mielôtt kiment volna az ajtón hàtra nézrtt a levegôben puszit küldött még utoljàra.

Talàn a nagyi is tudja hogy ki az apukàm? Anyu régen hìres modell volt, talàn van róla hìrek, képek az interneten.

Végre megtudhatom ki ô.  Nem kell róla fantàziàlnom ezentúl mert tudni fogom ki az.

De anyu miért titkolja? Fél hogy aput jobban fogom szeretni mint ôt? Vagy lehet hogy azt hiszi hogy ha megtudom vele akarok majd élni? 

De ettôl anyunak nem kell tartania. Mindig ô lesz szàmomra a legfontosabb személy az életemben. Mert ô hozott vilàgra. Az édesanyàm.

Azzal a tudattal aludtam el, hogy holnap de hanem is akkor de megfogom tudni ki az apukàm.

Miközben kezdett elnyomni az àlom magamban dúdoltam a forever young cìmû dalt a kedvenceimtôl.

Második évad második fejezet.-Moments

Hát meg is jöttem :) Újra itt a helyszínen.
Tudom megint sokat késtem de probálom viszonylag jó "munkát" kiadni a kezem közül.
Ez a rész kb 3 hétig készült míg most éreztem úgy hogy tűrhető. Tudom egy "író" (ha lehet így nevezni) soha nem lehet elégedett a munkájával.
Mindig jobbnak és jobbnak kell lennie.
Hát én nem érzem azt hogy jó lennék.
Dev probálok egy közép színtű munkát mutatni nektek.
Nem tudom hogy a kővetkező rész mikor jőn de probálok sietni vele. :)
Remélem tetszeni fog ez a rész, nyugodtan megírhatjátok ha nem, nem fogok megsértődni, kritikából tanul az ember. :)
Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást.:)
               
                          M.x

*Bella szemszöge*

Hogy hol ért végett a történetem? Sz,erintem mindenki tudja. Egyedül maradtam a kisbabámmal, aki csak rám számíthat senkije nincs rajtam és a nagybátyján kivül.
Nehéz újra kezdeni az életed a megszokott térből kiszakadni.
Új arcokat megismerni, új szokásokat megtanulni.
Eleinte nagyon rossz volt. Anyámmal alig beszéltünk vacsoránál csendben ültünk egymással szemben, nem mertem a szemébe nézni.
Ugyan kinek kellene egy lány aki eleinte a testéből élt, utána pedig börtönbe került gyilkosságért?
Senkinek...ilyen egyszerű a válasz.
Lányomnak ezt nem mondhatom el. Mindig kérdezi hogy milyen voltam régen, miket csináltam.
Ilyenkor mindig azt válaszolom hogy azt amit a normális emberek. De én soha nem voltam az, és talán nem is leszek már.
Emily nagyon magának való kislány. Soha nem játszik barbie babákkal, hanem olvas. Nagyon érett gyerek, és ezt a tulajdonságot az apjától örökölte.
Sokan azt mondták Harryre hogy éretlen, de nem volt az.
Megértem hogy akkor a fia miatt nem jött utánam mert tudta hogy felelőséggel tartozik érte. Akkor ö volt vele, az a kisgyerek nem tehetett arról hogy elvesztette az édesanyját. Néha úgy érzem hogy én voltam a hibás.
Ha akkor Annie esküvőjén nem beszélek vele, akkor talán nem indult volna meg a szülés és most a kisfiával lehetne. Látná felcseperedni elkisérhetné iskolába.
De nem. Én bolond elrontottam mindent amit lehetett.

Pillanatok...emlékek. Ezek amik maradtak az akkori életemből.
Emily mindent pótol nekem. Mikor rá nézek mindig Őt látom benne. Zöldes kék szeme, göndör fürtje, mosolya a gödröcskéi.
Harryé lett a szívem örökre.
Mikor legelöször megláttam abban a pillanatban eldőlt a sorsom.
Az első csók nála a buli után.
Hogy még szeretem-e?
Ki ne szeretné őt? Főleg hogy gyermeked is van tőle.
Hiányzik, nagyon.
Már az illatát se tudom felidézni. Eleinte mindig éreztem akárhova mentem az illata mindig velem volt.
De most semmi. A hangját is csak a tv-ben hallom, vagy a rádióban.
Sokszor irigylem a rajóngokat hogy ők láthatják, megpuszilhatják őt.
Viszont olyankor ráébredek hogy miért is irigylem őket?
Nekem olyanom van tőle ami másnak nem.
Szerelmünk bizonyítéka hogy valamikor réges régen volt köztünk valami...valamk megfoghatatlan megmagyarázhatatlan valami amit sokan szerelemnek neveznek de én azt az érzést többnek mondanám.
Nem csupán szerelemnek.
-Peter szólnál Emilynek hogy ebéd?-szóltam oda bátyjámnak akivel idő kőzben kibékültünk.
Hozzánk költözött miútán elváltak a feleségével.
Barbara megcsalta, persze a gyerekeket ő kővetelte így szegény bátyjámtól nem kis gyerektartást kővetel.
Ha tudná még a gatyáját is leperelné róla.
-Mikor akarod megmutatni Harrynek a lányát?-tért ki a kérésem elől.
Sokszor felhozza ezt a témát de persze mindig ugyan ott kötünk ki. A nagy semminél.
Azt mondja hogy ő tudja hogy milyen érzés ez egy apának hogy nem láthatja a gyerekét mivel ő is ebben a cipőben van.
-Peter, azt híszem ezt már megbeszéltük. Emilynek nincs apja.-tettem pontot a téma végére.
Utálom hogy mindig itt kötünk ki.
Miért áll ennyire Harry mellett?
Nem értem. Soha nem fogom megérteni a férfiak logikáját. Főleg nem a bátyjámét.
-Egyszer Emily megfogja kérdezni hogy hol van az apukája, akkor mit fogsz neki mondani? Hogy meghalt? Vagy mi? Bella Emilynek tudnia kell hogy van apja és hol van, ki ő. Mikor megyek érte az iskolába ott ül szegényke a padon és nézi ahogy az osztály társaiért az apukájuk megy értük.
-Befejezted?-kezdtem kiakadni. Féltem.
Legeslegbelül tudom hogy igaza van, de lehet húzni az időt,nem? Vagy hülyén gondolom?
-Nem fejeztem be. A lànyod nem bolond. Szerinted nem vette màr észre hogy egyedül neveled, nem úgy mint a baràtait a szülei?
Tudja hogy valami nincs rendben de nem mondja. Okos kislàny, az èszjàràsàt az apjàtól örökölte.
Ha tudnàd Bella hogy Aaron és Emily mennyire hasonlítanak egymáshoz.
-Te találkozgatsz Harryvel a hátam mögött? Miért?-emeltem fel a hangom.
Vajon mióta tartják a kapcsolatot?
-Össze szoktam vele néha futni mikor Londonban vagyok a gyerekeknél.
-Remek..-motyogtam halkan.
Szívem mélyén megkérdezném hogy hogy van, mi újság vele, de nem merem. Még Petertől sem.
-Annyira makacs vagy hugi.-állt fel az asztaltól, és felment Emily szobájába.
Perceken belül meghallottam a hercegnőm nevetését.
-Ne csikálj Peter bácsi. Befogok pisilni. Ne. Hagyd abba.-nevetett tovább.
-Megfoztam a királylányt.-tette az asztalhoz Emilyt.
-Anyu mit főztél?-kérdezte kiváncsian csillogó szemekkel.
-A kedvencedet kincsem lasagne-t.
-Köszi anyu. Nagyon szeretlek.-állt fel a helyéről és magához ölelt.
Csak ő maradt nekem belőle. Csak ő és senkinek nem engedem hogy elvegye tőlem. Még neki sem.
Mind a hármunknak szedtem ebédet, csendben ettünk mikor Emily megszólalt.
-Anyu elmehetek az osztállyal One Direction koncertre? Már mióta elakartam menni de te soha nem engedted meg, mert azt mondtad hogy drága a jegy, de most kedvezményes csoportoknak.
Meg végre láthatnám a kedvenc énekesemet.-kuncogott az asztal alatt.

Azt hittem rosszul hallok. Ez nem lehet igaz,biztos csak álmodok. Ez egy rossz álom. Azt reméltem hogy erről már lemondott hogy elengedem egy koncertre is. Főleg oda. Hozzá hogy a közelében legyen? Nem. Ezt nem engedhetem meg.
-Na és ki a kedvenced?-kérdezte Peter.

-Harry hát ki más? Annyira jó hangja van,és a szemünk színe is ugyan olyan. -mosolygott a lányom.

Szívem megállt egy pillanatra. Harry. Harry. Azt híttem hogy elfelejthetem de nem. Nem tudom mert mindig kísérteni fog a lányom képében, újságokban tv-ben, mindenhol. 

Pedig azért mentem el onnan. Hogy ne kelljen mindig làtnom.

-Anyu akkor elmehetek?-kérdezte újra.

Második évad, elsö fejezet- Story of my life.

Sziasztok drága olvasóim! Meg is hoztam a második évad elsõ fejezetét. Fura érzés így belekezdeni az uj evadba hogy telkesen más lesz az összes karakter, de erre majd idôvel rájöttök.
Remélem meglepetéseket fogok nektek okozni.
Nem is rabolom az idôtôket tovább kellemes olvasást de kérlek bocsássatok meg hogy ilyen rövid lett a rész és hogy csak így összedobtam, de remélem tetszik majd :))
Ui: ujdonság hogy minden fejezet címe egy dal címe lesz, ami nem feltètlenül 1D :)
                        M.x

*Harry szemszôge*

5év. Ennyi év telt el amióta megszületett a fiam.
Az ô születèse teljesen megváltoztatott,felnôttè tett.
Most az egyszer tényleg azt tudom mondani hogy felnöttnek érzem magam.
Nem annak a felelötlen kölyöknek aki voltam. A fiam miatt és persze a fiuk miatt vagyok még a bandában.
Tudom ha nem énekelnék ígyis lenne elég pénzem felnevelni Aaromt,sôt még az unokáim is vígan megélnének belôle de akkor mi lenne a sok hülyülésbôl,nevetésbôl?
Cara halála után az élet kedvem is elment úgy hogy a magam 19 éves fejemre egyedül maradtam egy gyerekkel,akinek apára volt szüksége.
Édesanyám segítségével megtanultam azokat a fontos dolgokat amiket egy baba körül kell elvégezni.
Körül voltam véve családtagokkal,barátokkal, de aki a legjobban hiányzott az a személy messze volt tôlem egy másik kontinensen.
Rengetegszer lett volna rá szükségem , a szeretetére, támogatására de nem mem kaptam meg.
Éreztétek màr olyat mikor valaki hozzád tartozik de soha életedben nem láttad csak képrôl hogy a szíved szakad kettè fájdalmadban?
Én igen. Két gyermek édesapja vagyok,van egy lányom aki még csak a létezésemrôl se tud.
Bella bátyja adott róla egy képet mikor összefutottunk Londonban. Mesélt róla én pedig áhitattal figyeltem miket mesél róla. Négy éves de mindenkit lenyügöz beszédèvel,viselkedésével.
Peter szerint elvan egyedüli gyerekként az anyjâval.
Bella azóta mióta elment nem talált magának senkit,szingli csak a lányunknak szenteli az èletét.
Pedig ha tudná hogy van egy bátyja aki mindent megadna egy kistestvérért.
-Apu és szeretted anyut?-zökkentett ki fiam az elmélkedèsbôl.
Sokszor kéri hogy mesèljek neki az anyjáról.
Mindig elmondom neki hogy milyen szép volt,határozott,olyan szemèly aki mindig elérte azt amit akart.
-Szerettem ôt ,és köszönetet mondhatok neki érted.-borzoltam össze szôke haját.
Egyedül hajszínét örökölte az anyjától.
-Ne apuu... a hajamat tönkre teszed.-nevetett.
Nevetése nekem mindennél többet ér jobb mint bármelyik hang a világon.
De néha, néha mikor lefektetem aludni Aaront, bezárkozok a szobámba erôtlenül zuhanok ágyamba, és sírni kezdek.
Annyira bánom hogy akkor hagytam ôt elmenni. Hogy néztem a távolból ahogy felszáll a gépre ami messzire vitte tôlem.
Láttam az arcát, hogy legszívesebben maradt volna. Ahogy vissza nézett hogy valaki nem-e tartaná vissza hogy n utazzon el.
De en csak álltam és néztem ahogy kisetál az életembôl a szeretett nô.
Néha irigylem Zaynt. Ô boldog házasságban él Ariaval és az ikreikkel. Olyan boldogok együtt hogy szinte fáj rájuk néznem. Ilyenkor eszembe jut hogy mit vesztettem.
Bárcsak vissza tudnám csinálni a dolgokat.
Akkor éretlen kis taknyos voltam aki mindig felelôtlenül viselkedett, nem foglalkoztam a következményekkel csak mentem a saját fejem után.
Annyira fejbe rúgnám az akkori énemet.
De megtanultam nélküle élni, a szerelem nélkül mert a fiam mindent megér.
Még azt is hogy le kellett mondanom a szerelemrôl.
Kiváncsi lennék rá hogy Bella is megtanult-e nélkülem élnie?
Vajon neki is olyan nehezen ment mint nekem?  Könnyekkel,vagy könnyek nélkül felejtetett-e el engem?
-Apuu..álmos vagyok.-ült az ölembe Aaron.
-Énekelnél nekem?-nézett fel rám zöldes kék szemével.
-Persze kisfiam,mit énekeljek?-kerdeztem.
-Annak a néninek írt dalt amit te írtál neki.-mondta színte könyörögve.
Igen van egy dal amit neki írtam, és rajta is van a harmadik albumonkon.
Imádom ezt a számot amikor éneklem mindig közel érzem ôt magamhoz. Majd szépen lassan belekezdtem a dal refrenyébe....
Story Of My Life...

50.Fejezet- Epilógus.

Hátt...Sziasztok:) Nem is tudom hol kezdjem, talán ott hogy bocsánat, és bocsánat hogy ilyenkor, ilyen későn hoztam az új részt, de higgyétek el hogy nem könnyű most nekem ez a külön élet a szüleimétől, testvéreimtől, főleg úgy hogy végzős vagyok, az iskolára is kell koncentrálnom. A lényeg viszont hogy itt van a rész,nem?:)
A blog első évadját több mint 24.000 oldalmegjelenítéssel és 20 kővetővel zárom. hihetetlen számomra ezek a számok, ezek mind nektek köszönhetőek:)
Mit is mondjak még? Azt hiszem többet nem is kell. Remélem tetszeni fog nektek az epilógus, várom a véleményeiteket:) (KI IS AKADHATTOK A RÉSZ MIATT:D)

ui: Sajnálom hogy ennyi lett az epilógus, de próbáltam "sietni" vele ahogy csak tudtam, így sikerült remélem nem okoztam csalódást (sokat) Remélem a második évadban is velem lesztek, próbálok hamar hozni frisseket:) M.





*Bella szemszöge* El kell mennem innen. Itt minden ő rá emlékeztetne. Nem mintha New York-ban nem ismernek őt, mégis jobb lenne másik kontinensen...távol tőle...a gyerekem apjától. Szívem szinte befájdul annyira fáj hogy el kell hagynom ezt az országot, de én rontottam el. Nem Ő, nem a smaragdzöld szemű szerelemem, hanem én. Vissza csinálni már nem tudom, így csak szenvedek. Gyáva vagyok? Talán igen. Elmenekülök a fájdalom elől, a szenvedés elől. De mit tegyek ha neki már úgyse kellek? Mindenkivel megutáltattam magam, így nem érdekli senkit sem a hogylétem. De min is csodálkozok? Az elejétől kezdve ezt akartam,nem? Hogy utáljanak. De minden annyira megváltozott, szerelmes lettem, ami megmelengette rég hideg szívemet. Pedig én annak idején megesküdtem hogy nem leszek az. Nem nem lehettem az ilyen világban ahol mindig csak szenvedések csalódások lesznek ebből az érzésből. Hol rontottam el? Egyáltalán én rontottam el? Vagy más? Talán a körülmények, a társaság így hozta, amibe
belesodródtam. Pedig nem akartam, küzdöttem de végül beadtam a derekam. És most hol tartok? London egyik repülő terén, várom a New York felé tartó járatom, hogy végre itt hagyjak mindent, és mindenkit. Menekülök? Igen belátom azt teszem. Mindenkinek jobb lesz ha távol messze leszek. Senkinek sem fogok csalódást okozni, nem kell majd megfelelnem másoknak, csak magamnak és a gyermekemnek. Az óra lassan haladott a negyed mutatóhoz. Hajnali fél 5-kor indul a járatom. Egyedül Louis tudja hogy mikor indul, de még ő sincs itt hogy elbúcsúzzon tőlem. Ugyan mégis miért kellene? Biztos Eleanor felé tart hogy végre karjaiba zárhassa és apró csókokkal lepje el egész testét. Hogy most irigylem-e Eleanort? Igen, mert tudom hogy Harry velem ezeket már soha nem fogja megtenni. Még csak rám se fog nézni.Pedig annyi szép emlékeink voltak. Dubai-ban eltöltött napok. A vízben mikor kikiabálta a világnak hogy csak engem szeret. Azok a forró éjszakák a sötét szobában mikor úgy éreztük csak ketten vagyunk ezen a világon. Az első találkozás. Az első csók. Mikor ő jött értem a rendőrségre, az első szeretkezés. Olyan messzinek távolinak tűnnek ezek az emlékek. Mintha meg se történtek volna, pedig tudom hogy igen. Talán azért érzem így, mert tudom hogy nem lesz több közös pillanataink? Még mindig nehezen tudom ezt elfogadni. Nyilván ő most gyászol. Gyászolja a fia anyját. Cara ennyit megérdemel. A Harry-nek írt levelet oda adtam Louisnak és mondtam neki hogy csak akkor adja oda neki, mikor már messze szállok tőlük. Remélem Lou betartotta. Nem lenne erőm találkozni vele. Nem mernék a szemébe nézni. Talán úgy lesz mint a filmekben? Hogy a lány itt ül a reptéren és a hős szerelmes ide jön hozzá letérdel, bocsánatot kér sírva hogy ő mekkora barom volt, megkéri a kezét a lánynak, megpörgeti a levegőben és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Hát persze. A disney mesékben talán így van. De itt nem. Rettentően fog nekem hiányozni. Ő megtudott szelídíteni, eltudta csavarni a fejem, ami másoknak nem sikerült. Azon az éjszakán mikor megöltem Tom-ot másoknak az lenne a legrosszabb éjszakája. Nekem viszont? A legjobb. Akkor lettünk egymásé, olyan közel érhettem magamhoz mint talán senki más. Miért kellett így alakulnia? Tényleg külön utakon kell folytatnunk? Miért nem tudok ebbe beletörődni?
Szívem majd szét szakad a fájdalomtól hogy így kellett vége lennie. Talán idővel jobb lesz? Annyi kérdés, és megannyi válasz lenne rájuk, de egyet sem kapok. Anyukám
még kislány koromban mondta hogy az ember az
életében egyszer lesz igazán szerelemes. Megérinti az embert, magával ragadja, szinte beleszippantja abba a fura, bizsergető érzésbe. Hogy érezni fogjuk, már csak az első találkozásból is hogy Ő az a személy aki a számunkra a legmegfelelőbb. A másik felünk. Akkor miért nem lehetek vele? Miért kell szenvednie, szenvednem, a körülöttünk lévőknek is szenvedniük? Nem értem, semmit nem értek. -A New York felé tartó járatának utasai elkezdhetik a felszállást.- mondta be egy női hang. Lassan felálltam a helyemről. Körülnéztem. Sehol nem láttam egy ismerőst se. Hát ennyit jelentenék nekik? Louisnak is? Harry? Miben is reménykedek? Hogy ide jőn és kérlel hogy maradjak? De hát megkértem Louist hogy addig ne adja oda Harrynek a levelet. Biztos betartotta a szavát. Jobb kezemmel megmarkoltam a bőröndöm fogantyúját, és mintha ólom helyezkedett el a lábaimon, olyan nehéz volt őket megemelnem, .járásra kényszerítenem őket. Mielőtt még elkanyarodtam volna a beszálló ajtóhoz vezető folyósora, hátra néztem.Egy lefolyó könnycsepp számomra olyan nagy zajjal ért földet, hogy szinte megijedtem, csak én hallottam, szintén a szívem darabokra tőrését is. Ugyan Bella, elfognak felejteni, te csak egy útvesztő voltál az életükben. Szánakozva fognak vissza gondolni rád. Egy lehulló csillag voltál a modell szakmában is. Egy senki, gondoltam magamban ezzel még nagyobb fájdalmat okozva magamnak. Megkerestem a helyem, majd helyett foglaltam. Utoljára Harryvel voltam ilyen hosszú repülő úton, Dubai felé. De most egyedül kell utaznom, édesanyámhoz, aki remélem szeretettel vár. - Kérem kapcsolják be az öveiket, megkezdjük a felszállást.-szólt a bemondó. Úgy tettem ahogyan mondták. Hátra dőltem, mély levegőt vettem. A gép lassan emelkedni kezdett a talajról, idegességemben a karfát fogtam. Kinéztem az ablakon. Füllhalgatomat behelyeztem a fülembe és elindítottam tőlük a little thingset.. Hát ennyi lenne az itt lévő életemnek? Viszlát London.viszlát zord Anglia Viszlát Harry Styles.
Hello  új fájdalom mentes élet.

BOCSÁNAT!!!!

Sziasztok!! Ezer és még ezer bocsánat hogy nem hoztam az epilógust,és hogy most se azzal jelentkezem, de mivel elköltöztem otthonról, így az időm be van osztva, tanulnom is alig van időm ami nem jó mivel végzős vagyok. Tudom jelentkeznem kellett volna előbb nagyon szégyenlem magam nem ezt érdemlitek, de ígérem hétvégére meglesz az epilógus, amit szeretnék ha nem is tökéletesre,de jól megírni. Remélem nem felejtettétek el Bella, és Harry történetet ami ugyan miattatok folytatódni fog, csak most tényleg a feje tetejére fordult az életem. Puszillak titeket, remélem jól megy a suli nektek. Kitartást júniusig :)  <3

M xx

49.Fejezet- "Menj Utána!"

Sziasztok....nem is tudom hol kezdjem talán ott
hogy átmentem pótvizsgán? Nagyon boldog
vagyok, de a jó hangulatom ellenére próbáltam
szomorú részt írni, ami remélem sikerült és
elnyeri a tetszéseteket:)
Mert miattatok, az olvasóim, és persze magam
miatt is írom mert így a saját kis világomba
csöppenek ahol én írányítom a dolgokat
tetszésem szerint.
Ez az utolsó előtti rész ebben az évadban így
próbálom jól lezárni:)
Remélem sikerülni fog...miattatok is.
Következő rész 4 komi után:)
Jó olvasást:* M.

*Harry szemszöge*

Alig pár nap telt el Aaron születése óta, és ezt a
pár napot mindig itt töltöttem bent vele híszen
inkubátorban van szegény. Fura érzés kerit
hatalmába, idegen érzés járja át a testem minden
szegletét. Talán az apaság miatt?
Egyáltalán nem ijeszt meg a tudat hogy mostantól
felelősséggel tartozom egy apró emberke életéről.
Cara temetése jövő héten lesz,ahova tíszteletemet
teszem. Ennyivel jövök neki hogy amig vele
voltam nem tettem egyszer se boldoggá...pedig az
utóbbi időben
megérdemelte volna. Ahányszor Aaronra nézek őt
látom magam előtt.
Annyira hasonlít rá leginkább az arca.
Viszont a szeme színét tőlem örökölte de,
remélem nem fog megváltozni ugyanis anya azt
mondta hogy a babáknak változik a szemük színe.
Nos remélem a fiam nem hozzájuk tartozik.
Anyu, Gemma ha nem is napont de beszokta hozzá
jönni a múltkor hoztak neki egy hatalmas plüss
macit.
Mondtam is nekik hogy sokára fogja még elbírni
de a fiam nevében megköszöntem.
Zayn-ék is bejöttek meglátogatni minket.
Ara még meg is fogta és szó mi szó, jó illett a
kezében. Szóvá is tettem Zayn-nek aki büszkén
nézett mennyaszonyára. Örülök nekik hogy
boldogok, de rossz is nézni.
Ilyenkor mindig eszembe jut az én nyomorult
sorsom, mert valljuk be. Hiába vagyok híres,
gazdag a szerelemben nincs szerencsém. Nem volt,
és talán soha nem is lesz.
Lehetett volna de az a nő akivel eltudtam volna
magam képzelni megcsalt a legjobb barátommal.
Nem tudok nem erre gondolni.
Bárcsak ő várt volna tőlem gyereket.
Bárcsak én
lennék éjszakánként mellette, és ha rosszat
álmodik én nyugtatgatom.
Bárcsak...mostanában sokat gondolok hogy
bárcsak...
Az egyetlen menedékem a fiam lett, ő számomra
a legfontosabb.
Remélem ő soha nem fog megbántani, ahogy én
se őt.
Nem tudnám őt bánta vagy csak egy újjal is hozzá
érni.
Se Gemma-t se engem nem bántottak soha a
szüleink mindig úgy neveltek minket hogy elég
volt egyszer ránk szólni, utána nyugton maradtunk.
Manapság viszont napi színten lehet családon
belüli bántalmazásokról
hallani, hogy az apa üti gyerekeit, feleségét és
ami a legrosszabb hogy ez okozza hogy sok
gyerek depressziós, késöbb nem mer bele kezdeni
egy új kapcsolatba mert azt fogja gondolni hogy
minden férfi olyan mint az apja. Holott nem.
Sajnálom az ilyen hátterű gyerekeket, így ahogy
én se, a fiam se fog így felnőni.
Elhatároztam hogy a médiától távol fogom őt
nevelni, kiakarom zárni az életéből a kamerákat
ami az én életemet végig követi.
Neki fontos lesz egy rendes környezetben felnőni
amit csak édesanyám
és háza tudd majd neki nyújtani.
Mellette leszek mindenben támogatni fogom, de
csak is azért fogok dolgozni hogy majd ha nem
leszek, neki mindene meg legyen. Hogy ne keljen
neki spórolnia ha megakar valamit venni.
Nem tudok majd mindig mellette fogni a kezét.
Már most olyan kötődés van közte és köztem ami
színte eltörölhetetlen. Ragaszkodom hozzá, ahogy
ő hozzám.
Mikor lejár a látogatási idő este kilenckor és
elbúcsúzok töle sír, erősen szorítja kicsi újjával a
mutató ujjam. Alig éri át, de csak azt
fogja alig akarja elengedni.
Megfájdul a szívem mikor elhagyom a kórházat,
de az a tudat vigasztal hogy másnap újra
láthatom, karomban lehet, ami most számára a
legfontosabb.
A menedzsment adott pár nap szünetet nekünk így
most nincs se interjú, se koncert semmi.
Nem tudnék most még arra is figyelni.
Nem értem hogy miért ezt érdemlem.
Semmit sem értek magam körül most csak
sodrodok az árral, a fiammal foglalkozom a
külvilág nem is érdekel most.
Felőlem a harmadik világháború is kitörhetne csak
Aaron-nal foglalkoznék. Nézném
ahogy cumis üvegből etetem a halk nyeléseit
szuszogását ahogy alszik.
Most csak ez tart itt a földön.
Ha Cara nem lett volna tőlem várandos szeríntem
rég alulról szagolnám az ibolyát, mert biztos nem
bírtam volna ezt a sok stresszet, feljhajtást, lelki
fájdalmat amin most átmegyek.
Ahogy beléptem az ismerős ajtón ami az
otthonomat rejti magában újra magányosnak
éreztem magam.
Azt szeretném mint rendes családokban.
A férj haza megy, felesége pedig kitörő örömmel
ugrik a
nyakába. Ez hiányzik nekem de tudom
én akartam híres lenni így már nem lehet
normális életem.
Még ha kiszállnék a bandából se lenne az.
Mindig a nyomomban lennének és nekem ez nem
hiányozna.
Boldog vagyok, de egyben gyászolok is.
Ha lenne valaki mellettem sokkal jobban tudnám
kezelni hogy apa lettem. Miért én? Miért most? A
legrosszabb hogy ezekre nem kapok soha választ.
Ledobtam a cipőimet a sarokba utamat a nappali
felé vezetettem. Leültem a kanapéra és
elkezdtem sírni.
Olyan rossz egyedül lenni
várni hogy valaki lejön a lépcsőn csókkal köszön
nekem, elmeselném neki a napomat, ha olyan
történt elpanaszolom magam de nem. Nem jön
senki.
A macskám is otthon van Holmes Chapelben.
Olyan könnyen feladnám most az életem.
Hiába rajonganak értem ők még se tudják
helyettesíteni Őt.
Azt a lányt aki még most is a mindenemet jelenti.
De becsapott így nem tudok neki többet hínni.
Leírhatatlanul hiányzik a jelenléte, csak ő tudna
vigasztalni ebben a pillanatban de tudom nem fog
jönni...még ha hívnám se jönne. Miért kellett bele
szeretnem ha úgy se lehetek vele?
Mi a jó abban ha fáj a szívem? Úgy érzem ez az
űr ami itt tátong a szívemben soha nem fog
begyógyulni. Már sírásom kissé aláb hagyott mikor
kopogásra lettem figyelmes. Megtörtöltem a
szemem lassan feltápászkodtam a kanapéról így
az ajtó felé vettem az irányt. Kissé fura volt hogy
este tízkor ki kereshet, de ha ilyenkor
ide jött annyival tartozom neki hogy beengedem.
Pedig legszívesebben magamban ülnék a kanapén,
nem ennék innék mert még ahoz sincs kedvem.
Kezemet rá tettem a hideg kilincsre így lenyomva
azt tárult elém a kopogtató kiléte.
Nagyon meglepődtem hogy Ő állt az ajtóban.
Mit kereshet itt? Ráadásul ilyenkor?
Mióta össze vesztünk nem járt nálam, így nagyon
váratlanul ért most.
-Szia.-köszönt határozottan.
Összeráncolt szemöldökkel néztem végig rajta.
Rendesen fel volt öltözve, de szemei alatt karikák
ételenkedtek. Fura volt így pont itt látni a házam
küszöbénél. -Miért jöttél Louis?-kérdeztem tőle a
számomra legfontosabb kérdést. Tényleg tudni
akartam mi okból jött ide pont ma, pont ilyenkor.
-Hoztam neked valamit.-vett elő a zsebéből egy
levelet.
Felém nyújtotta de félúton megállt.
-Nem megyünk beljebb?-biccentett a fejével a
nappali felé.
-De de, persze.-makogtam össze vissza.
Louis előre ment mivel ismeri már az utat.
Rengetegszer volt nálam mikor annyira berugott
hogy nem tudott haza menni.
Leült a kanapéval szemben lévő fotelba.
Követtem példáját vele szembe ültem le.
-Kitől van az a levél?-mutattam a borítékra.
Név se volt rajta, így még az se tudtam
megmondani hogy ki írta.
-Tudod Harry...Bella és én csak barátok vagyunk
semmi több. Úgy néz neki Eleanor-ral kibékülünk.
Tudom Harry nem tudom jóvá tenni hogy
rámásztam Bellára nem is tudom mit gondoltam
akkor...csak így pár hónap elteltével jöttem rá
hogy a barátságunk többet ér ennél.-mondta el a
monológját.
Elakartam neki hínni minden
egyes szavát, bízni akartam a volt legjobb
barátomban. De nem ment. Kételkedtem benne.
-Barátok vagytok mégis együtt éltek? Ugyan
Louis..nem most jöttem le a falvédőről.-döltem
hátra.
-Már nem lakunk együtt. Bellának most hajnalban
indul a repülője New York-ba. Az anyjához akar
költözni. Kérlek Harry ne hagyd hogy elmenjen.-
dölt előre Louis. Kezeit össze kulcsolta így
helyezkedett a térdeire.
-Nekem ehez semmi közöm. Oda megy ahova
akar.-makacskodtam.
Így is gondoltam. De belül? Belül a szívem vadul
vert mint aki kiakar ugrani a mellkasomból.
A szívem nem akarta hogy elmenjen,azt diktálta
hogy akadályozzam meg. De az agyam? Azt hogy
"Ne Harry. Ne menj utána. Megint át fog verni, ő
nem elég érett egy kapcsolathoz" -Ezt a levelet
ő írta. Neked írta és szeretné hogy elolvasd.-tette
le az üveg asztalra. -Akkor olvasd el mikor
elmentem. Nem akarlak befolyásolni semmivel.
Csak kérlek hallgass a szívedre. Neked is jobb
lenne ha Aaron életében lenne egy nő is az
anyukádékon kivül.-állt fel Louis a
helyéről. Igaza van. Teljes mértékben igaza van,
de senki sem nézi azt hogy nekem mi a jó? Hogy
idő kell nekem ehez? Most lettem apa, Cara
meghalt. Louis-sal a kapcsolatom se olyan mint
régen. Túl sok minden történt velem mostanában
hogy tisztán tudjak gondolkodni. -Rendben,
elfogom olvasni.-álltam fel én is.
Egy ideig néztük egymást..nem tudtam hogy mit
lépjek, vagy hogy ő mit fog...egyáltalán fog-e?
Talán ennek a barátságnak van még jövője?
-Köszönöm hogy eljöttél. Manapság sokat vagyok
egyedül.-
vallottam be a fájdalmas igazságot.
-Hiányzol Harry...hiányzik a beszélgetéseink,
hülyéskedéseink, a hülye vicceid. A régi
barátságunkat akarom-vallotta be Louis. Én is úgy
éreztem ahogy ő.
-Gyere ide.-tártam ki a kezem.
Louis-val megöleltük egymást.
Annyira jól esett az ölelése.
Végre kibékültünk. Ha ő nem jött volna el hozzám,
magamtól biztos nem kezdeményeztem volna.
Ahoz túl makacs vagyok. -Kérlek alaposan
gondold át mit teszel miutan elolvasod a levelet.-
mondta Louis már az ajtóban állva.
-Úgy fogok tenni.-öleltem ismét magamhoz.
Miutan Louis elment újre leültem a nappaliban.
Biztos el kéne olvasnom Bella levelét?
Ezen a héten ez lenne a második levél amit
elolvasok.
Megint sírni akarok? Biztos eltudnám viselni azt
ami benne rejtőzik?
Sajnos a kiváncsiságom győzedelmeskedett
felettem így kezembe vettem a borítékot
felbontottam, kivettem belőle a levelet. Bella
gyöngy betű írása tárult elém.
A papír néhol gyűrödve volt.
Bella sírt volna miközben írta?
Bele kezdtem az olvasásba.

"Kedves Harry...ha szabad így kezdenem.

Egyáltalán írnom kéne neked? Nem is tudom.Írhatnék most egy regényre való levelet, de ígyse tudnám magam kifejezni.Amikor beléptél az életemben gondolni se mertemvolna hogy így fogok írántad érezni.Eleinte úgy gondoltam játszom veled, hogy Caraidegeire menjek.Tudod mi sose voltunk jóba.Mindig is kaland vágyó ember voltam, féltem azelkőtelezettségtől. Így védtem magam az újabbcsalódásoktól.

Évekig harcoltam a saját szívem

ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a

szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi

szerelem

mindezek fölött áll és hogy még meghalni is jobb,

mint

szerelem nélkül élni. Ha csupa szenvedés és

csalódás és magány az ára, akkor is megéri

szerelmesnek lenni.

Erre te tanítottál meg. Megtanítottál újra érezni,

újra szeretni. Ezt köszönöm neked. Soha nem

fogom elfelejteni a Dubai-ban töltött napokat,

mert azok voltak életem legszebb napjai. Ott

pécsételődött meg a sorsom.

Harry...tudom hogy nehezen fogod elhínni amit írok

neked, de állapotos vagyok. A te gyerekedet

hordom a szívem alatt. Már a pocakomon igaz

kicsit, de lehet már látni."

Meg kellett állnom az olvasásban.

Nem! Bella nem lehet tőlem terhes. Vagy mégis?

Dubai-ban mikor együtt voltunk nem

védekeztünk. Nem akartam hínni a szememnek.
De mikor ezt olvastam valami fura érzés lett
megint úrrá rajtam. Ez nem olyan volt mint mikor
megtudtam hogy Cara tőlem állapotos.
Sokkal bensőségesebb. Talán azért
mert Bellát szeretem? Végülis mindig
azt gondoltam hogy ha Bella lenne tőlem
várandós annak sokkal jobban örülnék. Tessék
most igy van. Örülném kéne neki de mégsem
tudok.
Újra belevetettem magam a sorok közé hátha
megtudok még valamit.

"Nagyon boldog voltam mikor megtudtam hogy
gyerekem lesz.
Tudom hogy neked van már egy gyereked, ahogy
azt is hogy nem akarsz látni. Tudod fájt a
feltételezésed hogy miattam lett rosszul Cara
Annie esküvőjén.
Megbántottal nagyon. De elvíselem.
Elutazom édesanyámhoz. Louis-val nincs semmi
közöttünk megbeszéltük a dolgokat.
Egy csomószor leírhatnám hogy bánom amit
tettem, de tudom hogy úgy se hinnéd el.
Örökre emlékezetembe akarom vésni csókod izét.
De egy valami vigasztal.
Ez az apró élet ami bennem növekszik ami tőled

van. Legalább nem csak az emlékeim fognak
rád emlékeztetni hanem ő is. Nagyon szeretni
fogom mindent megfogok neki adni. Nem fogja
megérezni hogy nincs férfi az életében. Hogy nem
lesz neki apja. Neked a kisfiad mellett a helyed
csak te maradtál neki Cara után.
Remélem boldog leszel, és ha én nem is remélem
találsz egy sokkal jobb embert akit társadnak
fogadsz majd.
De jegyezd meg Harry. Most ne csak magadat
nézd. Már a fiadra is kell gondolnod.
Annyira nehéz búcsúznom tőled, mégha ís

levélben is. Hiányozni fogsz.
Nagyon fáj hogy el kell utaznom de úgy érzem
hogy ezt most meg kell tennem. Talán egy napon,
évek múlva ha majd a fájdalom elviselhetővé
csillapul képes leszek
visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely
mindig
is életem legboldogabb időszaka marad. De most
még nem megy sírás nélkül. Lehet hogy most a
terhességem miatt vagyok ilyen érzékeny nem
tudom. A repülőm New York-ba hajnali fél ötkőr
indul.
Remélem boldog leszel, lesztek a fiaddal. Minden
jót kívánok nektek.


Szeretettel, Bella."

Nem volt felelni valóm, hiszen nem mondott újat,
ő
nem fogta fel, hogy attól, hogy kölcsönösen
szeretjük
egymást, még úgy meg tud döfni, hogy térdre
esem.
Éppen azért, mert szeret, és mert én is szeretem.
Csak
az tud nekem fájdalmat okozni, akihez közöm van.
Bármennyire nem akartam hogy ezentúl közöm
legyen hozzá most mégjobban az lesz. Én nem
akarok újra csalódni.
Nem híszem hogy pár hónap alatt megváltozott
volna.
De egy gyerek az erős kötelék. Mi lenne a

helyes? Hagyjam hogy elmenjen? Vagy menjek
el hozzá és vegyem rá hogy maradjon?
Vagy ne őt nézzem hanem azt az ártatlan életet
ami benne növekszik?
Miért kell az agynak a szív ellen beszélnie?
Miért nem lehet az élet ennél egyszerűbb? Nem
akarok gondolkozni, nem akarok dönteni.
Nyugalmat akarok végre amit úgy látom nem
kapok.
Ha egy gyereknél is kétségeim vannak hogy hogy
tudok majd mellette lenni egész életében, akkor
kettőnél?
Félre tudom tenni a makacsságomat a
szerelemért? A magam boldogsága és mások
miatt?Nem kellene most önzőnek lennem.
Az eszem azt mondja "ne menj utána Harry megint
át leszel verve, míg a szívem azt hogy "menj
utána, megéri. Mivan akkor ha Bella tényleg
megváltozott? Ha feltudott nőni egy
kapcsolathoz? De most nem csak ahoz kell,
hanem az anyasághoz is.
Mit csináljak? Mi lenne a helyes mindenki
számára?
Miközben ezen gondolkoztam anyámtól kaptam
egy sms-t hogy siessek a kórházba ugyanis Aaron
rosszul lett. Nagyon megíjedtem ahogy olvastam,
de akármennyire is akaroknék Bella mellett lenni,
Aaron most fontosabb.

48.Fejezet- "Mi tévő legyek?"

Sziasztok:) Itt az új rész amit nem tudom hogy hozni kellett volna. Valaki unfollowolta blogot,így elment a kedvem:/ Komit is alig kapok így tényleg nem tudom mi legyen:/
Ezért úgy döntöttem hogy rajtatok múlok hogy lesz-e új rész vagy sem.
5 Komi után lesz új rész,amit most be is fogok tartani.
Bocsi ezért:/
Remélem tetszik az új rész, jó olvasást.

*Bella szemszöge*

Az ember élete hogy tudd ennyire megváltozni
több mint fél év alatt? Azt híttem mindig
megleszek elégedve magammal az életemmel de
nem így lett. Sokáig úgy gondoltam hogy a pénz
boldoggá tehet engem, hogy nem kell nekem egy
kapcsolat se. Minek? Úgy is csak csalódás a vége
minden kapcsolatnak.
Eleinte mindig a legnagyobb rendben színte a
mennyországban vagyunk a boldogságtól de
miután többet vagyunk együtt megismerjük a
másiknak azt az oldalát is
amit nem kellett volna. Mert a megismerkedéskor
mindenki azt az oldalát mutatja amit szeretnénk
ha látnának. De arra akkor nem gondolunk hogy
akkor nem az igazi arcunkat ismerik meg, hanem
az állarcunkat.
Sokan azért hordanak állarcot hogy megvédjék
magukat az esetleges csalódásoktól mert valami
olyan történt a múltban amiért ilyet lett az
ember. Hogy titkolózik. Hogy állarcot visel.
De ha az ember egyszer megtapasztalja milyen az
mikor nincs egyedül, mikor tényleg szeret és ha
ennek egyszer vége az az
illető nem tud többé egyedül élni.
Társaságra vágyik, arra hogy újra törödjenek vele.
Mert az ember társasági lény, igényli a törődés
bármely formályát.
Én is így vagyok vele. Azt akarom hogy
törödjenek velem. Hogy amikor megkérdezik mi a
bajom és netán azt mondom "semmi" akkor
mondják azt hogy ne hazudjak.
Most erre lenne szükségem. Hogy vigasztaljanak.
Miután a mentő elvitte Cara-at ültem a fűvön
majd egyszerűen szédülni kezdett velem a világ.
Felakartam állni inni egy kis vízet hogy jobban
legyek
de a lábam nem engedelmeskedett nekem.
Összerogytam. Anne futott felém, aggodva.
Becsuktam a szemem, nem bírtam nyitva tartani.
Tényleg miattam lett rosszul Cara? Vagy itt volt
az ideje a szülésnek? Akkor nem értettem semmit.
Anne Gemma segítségével felvittek a vendég
szobába hogy pihenjek le. Mivel fájt a fejem
fájdalom csillapított adtak.
-Jobban vagy? Ide hívtuk Louis-t nem sokára
megérkezik.-mondta Harry mostoha apja amikor
felébredtem. Mi történhetett velem? Elaludtam
volna?
Olyan gyorsan történtek a dolgok körülöttem
mostanában hogy kikészülhettem idegileg? Ahogy
Louis megérkezett felvettem a karjaiba, majd a
kocsiig meg se állt. -Louis...Harry haragszik rám...-
suttogtam már a kocsiban ülve.
Nem mertem Louis-ra nézni, féltem attól amit a
szemében látnék. Őt is, ahogy Harry-t is
megbántottam azzal hogy nem tudok dönteni
köztük. Hiába Louis velem lakik mégis a
gondolataim a göndör hajú srác felé visznek
akaratlanul. Eleanor? Ő elmenkült Londonból. Nem
akart látni se
amikor megtudta hogy Louissal összeszűrtük a
levet.
Megértettem őt. Én is ezt tettem volna a
helyében.
-Nem haragszik.-felelte Louis halkan.
Nyugodtsága megíjesztett.
Vajon most mire gondolhat?
A kocsiba csend állt be de a gondolataim
üvöltöttek.
Mi lehet most Cara-val és a picivel?
Akkor még nem tudtam.
Másnap reggel Louis hangjára keltem.
Ideges lehett.
-Szegény Harry..Tudod Liam hiába vesztünk össze
nekem ő akkor is fontos lesz életem végéig.-
sóhajtott Louis a telefonba. Halkan felkeltem az
ágyból majd az ajtóhoz mentem hallgatozni.
-Igen tegnap rosszul lett, ma elviszem orvoshoz
ha akar, ha nem.-felelte Louis a nem hallott
kérdésre. Kit akar elvinni és hova?
Tegnap velem csak annyi történt
hogy...összeestem. Állt össze a kép. Mostanában
igen sokat szédülök, hányingerem van és lett egy
apró pocakom. Gondolom ilyenkor természetes
mikor egy nő arra gondol.
De az nem lehet. Louis-val védekezünk. Más férfi
meg nincs az életemben. Vagyis csak volt, de az
már olyan négy hónapja. Dubai.
Egy
hely urgott azonnal az eszembe.
Akkor Harry-vel voltam és csodálatos napokat
töltöttunk el mielőtt Cara felbukkant volna. Ujra
emlékek képei ugrottak elém.
A kis Darcy aki Harry-től akart kérni
autógrammot.
Vagy mikor Harry kiabálni kezdett a vízben hogy
engem szeret.
Miért kellett vége lennie?
Miért kellett akkor veszekednem Harry-vel Cara
miatt?
Ha akkor befogom a szám még mindig együtt
lennénk.
De nem, nekem akkor is veszekednem kellett
veled.
Leültem az ágyra és csak néztem ki a fejemből.
Harry...Harry...mondogattam a nevét magamban.
Szeretlek csak téged foglak örökre. érezni akarom
a szívverésed csak téged figyelni, őrizni az álmod..
hozzád bújni.. simogatni a hajad.. elpilledni
karjaid közt.. vigyázni rád.. melletted ébredni.. a
csókodra kelni...
De ezek mind a múltba vesztek.
Soha többet nem lehetek a karjaiba nem
érezhetem a csókját. Megtanított újra szeretni,
hogy nem minden a pénz. Neki köszönhetem hogy
újra tudok érezni. Vissza dőltem az ágyba és
zokogni kezdtem.
Remegtem a
a sírástól. Eleinte elakartam őt felejteni. Tényleg
ezt akartam de most? Bármennyire is erőlködtem,
hogy ne
gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy
elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem -
éjszakánként, amikor a hosszú
álmatlanságból eredő kimerültség
lerombolta az önvédelemre emelt falakat hogy
elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül.
Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom
tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a
bőrének hűvös
érintését, vagy a hajának a pontos
árnyalatát.
Azt nem engedhetem meg
magamnak, hogy gondoljak rájuk, de
elfelejtenem nem sem szabad.
Könnyeim már nem folytak annyira ezért
feltápászkodtam. Döntöttem. Csináltatok egy
tesztet.
Ha azt mutatja hogy állapotos vagyok, akkor
Harry-től lehet csak. De ő és én már nem
vagyunk együtt. El kell utaznom. Távol kell tőle
lennem akkor, nem engedhetem meg hogy netán
elvegye a gyerekemet, ha esetleg tényleg az
vagyok. -Louis.-szóltam neki.
Nem kellett rá sokaíg várnom megjelent az
ajtóban.
Haja össze volt
borzolva, de így is tökéletesen nézett.
Valamit ő is elindított bennem akkor, amit nem
tudok megmagyarázni. De remélem most segíteni
fog nekem.
-Igen?-mosolygott rám őszíntén.
Tudtam hogy most is valamilyen színten
megfogom bántani de csak ő tud segíteni. -Veszel
nekem egy terhességi tesztet? Nem akarok
lemenni a boltba.-kezdtem zavaromban piszkálni
az ágyhúzatot. -Tessék? De hát én...-kezdett bele
de leintettem.
-Ha az vagyok akkor nem tőled. Meg hát nézz a
hasamra..-húztam fel a polómat.
Louis homlokát ráncolva közelebb jött hozzám
letérdelt elém megfogta a kezem, majd rám
nézett.
-Tegnap éjszaka Cara meghalt szülés közben.
Kisfia lett Harry-nek akinek Aaron lett a neve.
Szeríntem Harry örülne még egy pelenkásnak.-
mosolygott rám.
Nem akartam hínni a fülemnek.
Cara meghalt..Szegény Harry...
Egy tizenkilec éves fiúnak nagy megpróbáltatás
egy baba, ráadásul egyedül.
-Louis...-simogattam az arcát.
-Bekülj ki Harry-vel. Értem.-mosolyogtam rá.
-Bella...ez nem olyan egyszerű..-felelte.
Láttam Louis szemében a gyötrődést. Mellettem
nem boldog ő sem, nem olyan mint mikor
Eleanorral láttam. Mellette csak mosolygott.
Velem viszont nem.
Tulajdonképpen mi nem is azért vagyunk egymás
mellett mert szeretjük egymást. Ez inkább szól
testiségről mint érzésekről. -Nem sokára
jövök,elmegyek a tesztért.-puszilta meg homlokon.
Amikor Louis elment elővettem paprírt és tollat.
Elkezdtem írni a neki szánt levelem. Amiben
elmondom neki hogy mennyire szeretem, hogy
soha nem fogom Őt elfelejteni.
Hogy lehet hogy távol leszek tőle, tölük ez lesz a
legjobb mindannyiunknak. Majd megkérem Louis-t
adja át neki a levelet mert én nem lennék rá
képes. Nem tudnék újra a szemébe nézni elég volt
a tegnapi.
Mivel még mindig pizsamában voltam átöltöztem.
Bevettem az ágyat, utána
leültem a nappaliban lévő kanapéra és
bekapcsoltam a tv-t.
Mivel nem volt semmi érdekes film, ezért zene
csatornára kapcsoltam. Nem kissé lepődtem meg
mikor a fiúk legújabb száma szólalt meg. Újra
könnyek szöktek a szemembe.
Harry és Louis közel kerültek a szívemhez mégha
nem is ugyan úgy. Több mint fél évvel ezelőtt
nem gondoltam volna hogy ezek az emberek így
belopják magukat a szívembe. Zayn-el nem
nagyon szoktam beszélni, ahogy a többi két
sráccal sem mégis róla többet tudok Aria által.
Örülök neki hogy Zayn megkérte a kezét legalább
nekik jól megy minden. Lassan véget ért a klip,
mire arra lettem figyelmes hogy hangosan korog a
gyomrom. Mosolyognom kellett ezen. De vajon
miért? Normális ember nem mosolyog ezen.
A konyhába akartam menni mikor Louis toppant be
az ajtón idegesen.
-Ezt nem híszem el.-bosszankodott.
-Mi a baj Louis?-léptem közelebb hozzá.
-Azok a fránya paparazzik. Észre vették hogy mit
vettem gondolom így az újságírok elkezdtek
minden félét kérdezgetni hogy apa leszek-e.
Pedig szívesen megmondtam volna nekik hogy
nem én hanem Harry.-dobta le a pulóverét már a
konyhában lévő székre.
-De ugye nem mondtál nekik semmit?-kérdeztem
ijedten.
Nem akarom hogy bárki is tudjun erről, főleg úgy
hogy semmi
nem biztos még. Meg szeríntem semmi közük
hozzá.
-Nem mondtam semmit, csak ott hagytam őket.-
ült le velem szembe. Idegesen kapott a tarkojához
masszirozni kezde majd rám nézett és elkezdett
röhögni. Furán néztem rá, nem értettem ebbe mi a
vicces.
-Min nevetsz?-kérdeztem tőle.
-Tudod milyen ciki volt terhességi tetszet
vennem? Még tampont se vettem soha életemben
a húgaimnak.-nevetett ismét. Ezen már én is
nevetnem kellett.
Csak Louis tud ilyeneken nevetni mint egy bolond.
-Na Bella, menj és csináld meg a tesztet ha már
ennyit szenvedtem érte.-mutatott az asztalon lévő
kis dobozra. Megfogta egy darabig néztem majd
felálltam.
-Köszönöm Louis.-mondtam neki és
a fürdőbe vettem az irányt.
Elolvastam a használati utasítást, mindent úgy
csináltam ahogy írta. Már olyan negyed órája
ültem, mikor Louis kopogott.
-Na kész van?-kérdezte az ajtó másik feléről.
-Nem merem megnézni.-járkáltam fel s alá.
Féltem az eredménytől.
Féltem attól ha pozítiv lesz, hogy akkor mi lesz,
de
viszont attól is rettegtem hogy negatív.
Akartam is ezt a babát ami még csak a fejemben
van, meg nem is. Egyedül is felnevelném ezt a
csöpséget, vállalnék érte mindent. Egy rész lenne
belőle ami csak az enyém lenne. Mindig rá
emlékeztetne, így nem csak az emlékek kőtnének
hozzá. Hanem egy baba is.
Akiről én gondoskodnék, én tanítanám meg járni,
beszélni. -Mutasd.-rontott be Louis és kezébe
vette a tesztet.
-Mi van akkor ha két csíkot mutat?-kérdezte
hosszas csend után. Egyből kikaptam kezéből a
csíkot és megnéztem. Nem akartam hínni a
szememnek.
Két csík volt rajta ami azt jelentette hogy...Hogy
gyereket várok tőle. Attól az embertől akit
szeretek viszont menekülni akarok előle. -
L...Louis...-dadogtam könnyezve miközben ránéztem.
Kezem remegett, ahogy megmozgattam a szemem
könnyeim lefolytak az arcomról. -Gyere ide.-vont
mellkasára.
Nem kellett neki mondanom mit jelent a két csík,
hísz már sejtette. Harry gyermekét hordom a
szívem alatt.
-Louis...elmegyek Londonból.-néztem rá már a
kanapén ülve az ölében.
-Micsoda?-nézett vissza rám döbbenten.
-Ugye csak viccelsz?-tette hozzá.
Azt akartam neki mondani hogy igen viccelek,
csak a bolodját járatom veled, de akkor hazudtam
volna neki. -Nem viccelek.
Ma megrendelem a repülő jegyet, holnap ilyenkor
pedig úton leszek anyukámhoz, aki most New
York-ban lakik.-piszkáltam az újjaim. -Harry-nem
elmondod hogy gyereket vársz tőle?-kérdezte
halkan. -Írtam neki egy levelet,amit szeretném ha
te adnád neki.-néztem rá könnyes szemekkel.
Nem tehetek róla hogy mostanában sokat sírok,
főleg úgy hogy fél órája tudtam meg
érzékenységem okát. -Igen oda adom neki, ne
aggódj.-simított ki egy kósza haj tincsemet az
arcomból. Mélyen a szemembe nézett, ajkai
vészesen közeledett felém, mikor már azt híttem
hogy megcsókol a tv felé vitte tekintetét. Furcsán
néztem rá, nem értettem az előbbi helyzetet.
-Ezt miért csináltad?-kérdeztem
tőle miközben arcát kémleltem.
Teljesen összezavart most pedig nem vagyok
szerelmes belé. -Elhagysz...-mondta ezt
az egyszerű mégis fájdalmas szót.
Ekkor tudatosult bennem hogy mekkora fájdalmat
is okozok neki mégha nem is vagyunk egymásba
szerelmesek. -Louis...te leszel a legjobb barátom.-
bújtam közelebb hozzá.
Igen ő a legjobb barátom még ha tudom milyen
íze van a csókjának. -Te meg az én legjobb
barátom.-puszilta meg fejem búbját.
Tudom hogy nehéz lesz tőle is elbúcsúznom, de
tudom hogy tőle nem örökre fogok. Tartani fogom
vele a kapcsolatot. Néztük a barátság Extrákkal
mikor Louis telefonja rezegni kezdett.
Megnézte ki küldött neki sms-t így én is
láthattam.
"Hiányzol".
Ennyi állt az üzenetben. A feladó pedig Eleanor
volt. -Istenem...-suttogta Louis.
-Békülj ki vele is. Tökéletes páros voltatok míg
én fel nem bukkantam és el nem rontottam
mindent.-mosolyogtam rá fájdalmasan. -Lehet
hogy ez lesz a legjobb mindenkettőnknek.
De nem rontottál el semmit, így csak
megerősítetted a szerelmünket te lány.-ölelt
szorosabban magához. Jól esett az ölelése. De
most mihez kezdjek? Haza megyek anyához,
mintha mi sem
történt volna az elmúlt években?
Hogy fog fogadni? Engem a lányát aki annak
idején otthagyta, és miután jó lett a sorsom nem
segítettem rajta?